Szeretlek

Itt ülök egy fának dőlve hatalmas gyökerei között elmélázva a történteken. Sokszor gondolkodom ezen a helyen. Itt egyedül lehetek. Olykor-olykor lágy vagy erős széllökéseket kapok társul, melyek idehozzák a közelben terpeszkedő fenyők gyanta illatait. Most is lágy szellő fújdogál, így tavasz közeledtével. Hajamba néha bele-belekap a fuvallat és én hagyom, hogy össze-vissza szálldosson.

Már vészesen közel volt az este, éjszaka. Pár perc múlva a még vörösödő égbolt már sötét lesz és csak a hold és csillagok világítják be a tájat.

Gondolkodni próbáltam az eseményeken, hogy mi lett volna ha. Gondolataim folyton egy személy körül forogtak. Behunytam a szemeim. Magam előtt voltak az arcvonásai, a borzas, enyhén szőkés haj és a cseresznyepiros ajkak. Meg azok a smaragdként ragyogó íriszei, ahogy velük, vággyal teli pillantásokat lövell felém. A hangját is magam elé képzeltem. Úgy hallottam, mintha közvetlen mellettem beszélni. Akár éjjel-nappal el tudnám hallgatni.

Ez a személy történetesen Mester Dénes. Ki más lenne? Felejthetetlen pillanatok teltek el mellette, melyek alatt leírhatatlan érzéseim voltak.  Azok a régi, együtt töltött szép idők. Ezt a képet ezer darabra törte egy csók, melyet részegen váltottam egy barátjával, Sebes Tamással. Bárcsak ne tettem volna.

Elmélkedéseimből a telefon újabb csörgése ébresztett fel, mint ahogy már eddig háromszor tette. A harmadik csörgésnél megszántam szegény próbálkozót és előkerestem a táskám aljáról a mobilom, hogy felvehessem.

- Halló! – szóltam bele ábrándos hangon.

- Szia! – válaszolt egy nagyon éles és eleven hang a vonal másik végén. – Már mióta próbállak elérni!

- Csak próbáltam egy kicsit… kikapcsolódni. – állítottam le az előtörő aggodalmát.

- Jól van… Szóval… - kezdett bele hosszúnak ígérkező monológjába.

De nem tudtam figyelni, mert gondolataim ismét a vágyott személy felé kalandoztak. A tó csillogását figyeltem és a benne tükröződő halovány hold játékát, melyet a víz lassú ringása idézett elő. Eszembe jutottak azok a nevetéssel teli események, mikor itt összejöttünk. Mikor először megpillantottam a csodaszép szemeit. Szívem azonnal heves dobogásba kezdett, mint valami dobszóló, úgy játszott a mellkasomba.

Majd Tina szólongatása visszahozott a valóságba, melyben én és Dénes már 2 és fél hónapja szakítottunk.

- Hé, Juli, itt vagy még? Hahó!

- Itt vagyok, itt vagyok… - motyogtam halkan.

- Szóval kell hely? – kérdezte.

- Igen, kell egy hely... de mire is? – néztem előre döbbenten, miközben egy madár szállt el a horizonton a hegyek közé.

- A koncertre, Dénesnek… Figyelsz te rám egyáltalán?

- Öhmm… igen persze. – válaszoltam kissé frusztráltan, mert egy kicsit elképedtem a tudattól, hogy mennyire lehetetlen összejönnöm Dénessel. – Koncert, Dénes… Nem tudom. – tépelődtem. – Beszélj vele!

- De Újévkor még úgy volt, hogy…

- Mikor volt már újév! – vágtam rá azonnal, kissé élesen, mire a vonalvégén némaságra lettem figyelmes.

- Lia… - hallottam meg egy kiáltást.

És ettől a túlontúl ismert hangtól minden megszűnt létezni körülöttem. Csak őt érzékeltem magam körül. Hátra pillantottam és felálltam. A telefonom kicsusszant a kezemből és a fa gyökerei között, halk puffanással ért földet. Hallottam a halk szólongatást a mobilom felől, de nem reagáltam. Hisz ott állt előttem Ő, akire minden porcikám vágyott. Teljes egészében ott állt az enyhén vizes füvön, csak néhány méterre tőlem. Nem tudtam hinni a szememnek.

A szívem azonnal reagált látványára. Heves dobogásba kezdett, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Mintha érzékeltetni akarná, hogy ő már nem is az enyém, hanem az Ő tulajdona, Dénesé. Olyan érzésem volt, mintha a felhők fölött repülnék, és ha netalántán leesnék, tudnám, hogy van, aki elkap. A lábaim kocsonyává váltak és a gyomrom összeugrik, olyan kicsivé válik, hogy azt hiszem már nincs is. A torkomban ott éreztem azt a bizonyos gombócot. Nem mertem megszólalni, mert attól féltem, hogy csak dadogni bírnék.

Elképedve suttogtam magam elé a szót, melyre már régóta rá kellett volna döbbennem:

- Szeretem… - jött ki egy értelmes szó a számon, de Dénes nem volt olyan közel, hogy hallja.

Ránéztem. Belepillantottam a szemébe, mely ismét bűvöletbe ejtett. Nem bírtam leszedni róla a pillantásom. Hirtelen elkapta a szemem róla és enyhén elpirultam, mint egy kezdő szerelmes leányzó. Megráztam a fejem, hogy minél hamarabb eltűnjön az arcomról a pír. Beletúrtam a hajamba és próbáltam nyugodtnak tűnni. Miközben a miatt imádkoztam, hogy ne hallja meg a szívem vad kalapálását.

- Lia… - ért oda mellém és fogta meg mindkét kezem. Én nem ellenkeztem. Csak figyeltem a kedvenc zöld színemben ragyogó szivárványhártyáját, melyek ismételten megigéztek. – Mondanom kell valamit! – nézett le rám. Én készségesen és szerelemmel teli pillantásokkal figyeltem. – Bocsánatot szeretnék kérni. Sajnálom. Nem tudok Nélküled élni. Ez lehetetlen számomra. Meg tudsz nekem bocsátani? – könyörgő tekintettel nézett rám.

- Mi az, hogy te kérsz tőlem bocsánatot? Én szúrtam el mindent. Nem kellett volna lesmárolni Sebest és nincs is mentségem arra, hogy mi történt. De nagyon sajnálom, nem értem miért tettem, csak egyszerűen… Sajnálom. – mondtam és belevegyítettem ebbe a szóba, minden bennem kavargó érzelmet. Szerelmet, vágyakozást, hiányt, a vele járó szinte már fizikai fájdalmat, szomorúságot és, hogy mennyire sajnálom. – Nem érdemellek meg, nem én vagyok a hozzád való. Nem egy olyan lány jó neked, aki képes megcsalni. Te jobban járnál egy másik, nálamnál jobban hozzád való lánnyal!

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Nem érted miről beszélek? – nézett rám őszinte meglepődöttséggel. Én megráztam a fejem egy picit, mire a két tenyere közé fogta az arcom. – Szeretlek, Lia, úgy ahogy még senki mást.

- Önzőnek érzem magam. – rántottam ki a fejem a kezei közül, melyek visszahullottak emiatt a teste mellé. – Azt akarom, hogy folyton mellettem legyél, hogy soha el ne menj. Mert ha elmész, úgy érzem, hogy haldoklok, hogy mindjárt meghalok. De mikor veled vagyok, akkor élek igazán. Ha nem vagy velem a percek lelassulnak, és úgy érzem, mintha a nélküled eltöltött pillanatok örökkévalóságok lennének. Te betöltöd az egész világom. Nem tudom elhinni, hogy létezel. – megfogtam a kezeit. – Nem tudom elhinni, hogy komolyan a te kezeidet fogom. Nélküled… nem is tudom mi lenne velem, ha nem léteznél. Az életem nem lenne ilyen tökéletes, ha te nem lennél. Te tényleg létezel vagy csak a képzeletem játszik velem, mond? – néztem rá az előbbiben reménykedve.

Nem válaszolt. Nem hallottam a hangját. Az ujjainkat összekulcsolta és a homlokát neki támasztotta az enyémnek. Csak néztünk egymás szemébe és nem foglalkoztunk a külvilággal. Majd ajkai lassan közeledtek az enyém felé. Majd szánk összeér. Eleinte csak egy gyöngéd, leheletnyi érintés volt, majd egyre intenzívebb lett. Nyelvünk féktelen táncba kezdett.

És már csak Őt éreztem. Őt akartam. Egész testem, porcikám Ő rá vágyott.

Kezeivel elengedte az enyéim és lágyan a derekamra simította. Érintése nyomán felizzott a bőröm és bizsergés futott végig rajta. Már puszta érintése is tahycardiát és nehézlégzést okozott. Az ujjaim belegabalyodtak a hajába. Lágyan közelebb húztam magamhoz a fejét, hogy még jobban elmélyítsem a csókunkat.

Majd elváltunk. Ziháltunk a heves csóktól és levegő után kapkodtunk. De szemem közben is az ő tekintetét figyelte. Azokkal a vágytól lángoló íriszeket. Lábam újra megremegett. Abban reménykedtem, hogy ha elájulok, elkap. Odabújtam hozzá, átöleltem és fejemet mellkasára helyeztem. Karja még mindig a derekamon pihent. Hallottam szívének gyors dobogását és éreztem a testéből áradó meleget, illatot. Ez volt a kedvenc illatom.

Most már tudtam, elhittem, hogy létezik. Hogy tényleg itt van mellettem, hogy ő karol át és, hogy szeret. Ennél nem is kellett több.

- Hiszek neked. – szólaltam meg. – Elhiszem, hogy nem álom vagy. Hogy Te vagy a valóság. Szeretlek, és nem akarlak újra elveszíteni.

- Én is szeretlek. – mondta, majd egy újabb csókban forrtunk össze.

Emlékeimben örökre megmarad ez a felejthetetlen pillanat. Hisz ez volt az a perc, amikor én és ő, mi lettünk. És ez sokat számít, mert tudom, hogy van valaki, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Akire mindig számíthatok, mert mindig ott lesz mellettem. Ő az, akit szeretek, és aki viszont szeret.