Ébredés

Fáradtan ébredtem, kómásan. Nem tudtam, hogy hány óra, de baromira fájt a fejem és kedvem lett volna kiosztani pár embert, hogy miért hagytak előző este inni engem. Az ember nem jó társaság másnaposan.  
   Felemeltem a kezem, majd megint leengedtem és egy nyögést hallottam magam mellett. Nem nagyon volt kedvem megmozdítani a fejem, így inkább csak bámultam a plafont és a tegnapon gondolkodtam. Kimaradtak… dolgok, de nem akartam megerőltetni az agyamat gondolkozással, ezért későbbre hagytam a felelősséget.  
   Kétség kívül nagy buli volt, sok általam ismert és ismeretlen emberrel, borral meg… még valamilyen piával, aminek a nevét azóta sem tudtam megjegyezni, mióta először ittam olyat. 
   Pontosan három éve, akkor rúgtam be először, egy kis presszó, a Méz előtt. Megfogadtam, hogy soha többet… de mégis itt kötöttem ki… Pedig emlékszem, hogy tiltakoztam az este, de aztán végül valami átvette bennem az irányítást. Annyi biztos, hogy az esti érzés nem volt rossz, csakhogy nem számoltam a következményekkel: a mai nappal. 
   De késő panaszkodni, minden kétséget kizárva az én hibám volt. Miután ezt nagy felelősségteljes fejjel átgondoltam, megint felemeltem a kezem – ami ezúttal kevesebb fájdalommal járt – és újfent leengedtem, amit megint csak egy nyögés kísért mellőlem. Úgy éreztem, végre képes vagyok megmozdítani a fejemet, és ha lett volna erő bennem, felugrottam volna, miután megláttam alvó-társamat. De egy kétségbeesett, halk kiáltásra most is tellett tőlem: 
   - Á, Herczeg, te meg mit keresel itt? – kérdeztem nyomott arccal legutálatosabb osztálytársamtól, Herczeg Zolitól, kinek legfőbb életcélja az volt, hogy engem megkapjon, és akibe én NEM vagyok belezúgva. Ezt azért kell így kihangsúlyozni, mert ezt kb. csak én gondolom így. 
   - Nem emlékszel a tegnapi estére? – kérdezte kedvesen, majd megcsókolt, én pedig direkt lefejeltem, ami, bár lássuk be, számomra is fájdalmas volt, de örömmel töltött el, hogy kedves exsmárpartnerem is így érezte. 
   - Most meg mi bajod van? Újévkor még nemigen volt ellenedre… 
   - Mikor volt már újév!  
   - Hát, ha jól számolom, akkor tegnap, bár mondhatjuk úgy is, hogy ma. Vagy esetleg hat órája és… - itt ránézett az órájára. – tizenhét perce. És negyvennyolc másod… 
   - Oké, oké elég lesz. – erre elvigyorodott. Hogy mennyire utálom. - De hogy kerültél ide? Ebbe a buliba. Nem emlékszem, hogy említette volna bárki is, hogy jönni fogsz. 
   - De hiszen együtt jöttünk a vonattal. Nem emlékszel, akkor találkoztunk, mikor beültem a kabi… 
 
   - …nomba? Miért épp az enyémbe? Figyelj, lehet, hogy a kicsinyke elméd nem képes befogadni az információt, miszerint nem akarok járni veled, de erőltesd meg magad és koncentrálj a feladatra. Ami ezen a kabinon kívül van. 
   - Ugyan, Tóth, tudom, hogy azt szeretnéd, ha lenne egy olyan kifinomult társaságod, mint én. – itt úgy tettem, mint aki öklendezik. – Hidd el, jól megleszünk mi itt kettecskén… 
   - Láthatnám a jegyeket? - nagy szerencsémre ekkor jött be a kabinba a jegyellenőr, aki félbeszakította a beszélgetésünket. Gyorsan elővettem a vonatjegyemet, megmutattam, majd Herczeg is. Mikor azt vártam, hogy az ellenőr elmegy, megint megszólalt: 
   - Ha érdekel, most olcsóbban vehettek visszafelé jegyet. Ötven százalékos engedmény. 
   - Igen, kell egy hely... de mire is?- tépelődtem, mert nem tudtam, hogy hány órakor leszek olyan állapotban reggel, hogy képes leszek vonatra szállni. Sejtettem, hogy inni fogok, csak azt nem tudtam, hogy mennyit. Végül Herczeg válaszolt. 
   - A délelőtt tizenegy órakor indulóra, két jegyet kérünk. 
   - Rendben. – mondta az ellenőr, majd megvettük a jegyeket. 
    
   - Emlékszem. – dünnyögtem, de ennél több már megint nem jutott eszembe. Reménykedtem, hogy Herczeg majd felfrissíti a memóriámat, de csöndben maradt, nekem pedig újfent időm maradt gondolkozni és valami szöget ütött a fejemben. – Te azt mondtad éjfélkor csókolóztunk. 
   - Igen.  
   A logikám elkezdett dolgozni, majd hirtelen a düh lepte el a gondolataimat. 
   - Te kihasználtál, amikor részeg voltam. – kiáltottam rá, még az sem érdekelt, hogy fáj tőle a fejem. – Hihetetlen, hogy milyen aljas vagy! 
   - Én ne… 
 
   - …em csinálhatjuk ezt! – mondta, de éreztem, hogy az alkohol átveszi a hatalmat és végre el akartam engedni magam. Élni akartam egy kicsit. És ezt úgy érhettem el, hogy azt akartam tenni, amire mindig is vágytam: csókolózni Zolival. 
   - Miért? – kérdeztem. Tudtam, hogy piásabb vagyok, mint ő, de az sem érdekelt, ha másnapra elfelejtem, vagy elkürtöli, hogy, smároltunk. – Ezt akarod, nem?  
   - Igen, de… nem így. – vonakodott, de láttam a szemében, hogy nehezére esik ellenállni a kísértésnek. 
   - Akkor hogy? Tudod mit? – majd megpróbáltam a fülébe suttogni. – Majd úgy teszünk, mintha nem ittam volna semmit, na? 
   - Ez akkor sem lenne tiszte… - mivel engem nem érdekelt, hogy mi az ok, addig, amíg tudom, hogy csókolózni, akar, a számmal fogtam be az övét. Éreztem, hogy nem akadékoskodik tovább és a számba csúszott a nyelve. Valahogy eljutottunk egy szobába, de tudtam, hogy még így sem fog kihasználni. Ekkor már tudtam. Ekkor még tudtam. 
 
   Minden részletre emlékeztem. Nem tudtam mit tegyek.  
   - Sajnálom. – mondtam kurtán. Semmilyen ömlengésnek nem lett volna értelme.  
   - Semmi baj. Részeg voltál. Én voltam gyenge. – mondta, mintegy önmagának, majd halványan elmosolyodott. – De legalább most már tudod, hogy nem akartak kihasználni. 
   - Nem, nem akarsz. Nem vagy gyenge. – jelentettem ki, majd az előző este emlékére újból megcsókoltam. Minden esetre jobb volt, mint emlékeztem. Ahogy sejtettem, viszonozta, majd egy kis idő múlva elhúzódott és vigyorogva megszólalt: 
   - Ugye nem vagy berúgva?