2. fejezet

Siker sikerre halmozva…

   … legalábbis olvadtam volna, ha nem lenne baromi gyors az észjárásom. De mivel a hiedelemmel ellentétben nem vagyok hülye, így rögtön rájöttem, hogy mi van ott készülőben.
   A srác közeledett, nekem pedig vészesen fogyóban volt a puding-láb elleni akaraterőm, így kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Egyre közelebb ért, és már biztosra vált, hogy velem akar beszélni, mert nem volt más rajtam kívül az üres folyosón. Kivéve a haverját a folyosó mögött, aki arra várt, hogy elkezdődjön a műsor. Mekkorát fog csalódni!
   De ha belegondolok, még jól is jött ez, hiszen így nem kell nekem közeledni, hogy beszéljenek velem, megoldják helyettem. Zseniális.
   – Szia! – halkan szólt hozzám, mintha nem tudná, hogy más is hallja a beszélgetésünket. Lazán nekitámaszkodott a falnak, én pedig hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel, így zsebre dugtam.
   – Szia…
   – Azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved valamikor eljönni moziba?- nagy a kísértés… nagy… nagy… nagy… de nem elég nagy.
   – Bocsi, de nem köszi. – mondtam ki, mire meglepett kifejezés ült ki az arcára. Azt hiszem nem erre számított.
   – Tessék?
   – Jól hallottad. Nincs kedvem randizni veled. Szia! – mondtam, majd elfordultam és egy gyönyörűre szabott intéssel elsétáltam, ott hagyva a letaglózott srácot. Mikor befordultam a sarkon, még hallottam a másik mondatának elejét:
   – Azt hiszem, tartozol egy ezressel haver…
   – Nem értem… – majd hallottam a pénz csörgését, mielőtt elhalkult a hangjuk.
   Szóval most már csak idő kérdése, hogy meg keressen és győzködni kezdjen. Remélem. Ha jól gondolom, megkérdez még egy másik lányt is, aki igent mond, és csak ezután kezdi el törni a fejét. Tulajdonképpen egy zseni vagyok. Senki sem tagadhatja.
   Egy dolgot viszont még el kellett intéznem, ami egyszerre szörnyűséggel és undorral töltött el. Jelentkeznem kellett a versenyre. Kész rémálom.
  
   A nap hátralévő részében még összefutottam Danival kétszer. Először, amikor Lucát kereste, és közben siránkozott, hogy nem lehet megtalálni.
   Az utolsó óra után próbáltam mindent a lehető leglassabban csinálni, de ez sem segített elkerülni a végzet pillanatát. Megpecsételődött a halálom napja. Az utolsó esélyem, hogy amikor a tanár megnézni, milyen hangom van, megvakul, engem meg nem engednek jelentkezni.
   A második találkozásnál már kéz a kézben jelent meg a párocska, és a változatosság kedvéért Dani megint rinyált, csak most épp arról, hogy miért nem lehet olyan menő, mint Luca.
   – Helló Luca. Először is: ha meg kérhetlek, ne előttem gyakorold a leszbikus kapcsolatodat. És másodszor: Meg. Halsz.
   – Parancsolsz? – ártatlan nézés. Luca, Luca, naiv Luca, azt hiszed, hogy engem, ENGEM át tudsz verni? Korábban kell felkelned.
   – Jajj, tudod miről beszélek! Te – itt ráböktem. – ajánlottad Gabinak, hogy jelentkezzek a „lúzerek és balfácánok” versenyére. Úgy hallom, hogy még hangod is van. Szép volt. Csak kár, hogy ezért a poénért feladtad az életed.
   – Tulajdonképpen nem tagadom. Örülj, hogy nem megyek oda a drágalátos pasidhoz. A fogadás szerint meg kellett volna tennem.
   – Az nem fogadás volt. Megfenyegettél. – mutatok rá. – De úgyis meg kell tennem. – erre mindketten felkapják a fejüket. – Igen drága barátaim, ezt is az újságnak köszönhetem.
   – Mi van, neked kell a menőkről írnod? Szívás. – Luca és az empátia.
   – Mi a fenének kell Bettinek betegnek lennie. – Betti volt ugyanis az, aki mindig az ehhez hasonló témákat kapta. A suliban senki sem tudta, hogy benne van az újságszerkesztők között, csak mi, így minden kis klikkbe be tudott olvadni.
   – Na jó, nekem mennem kell. – mondta Luca, majd Daniba karolt. – Sok sikert a maghallgatáshoz.
   – Maghallgatás?!?! Senki sem mondta, hogy meghallgatás is lesz. – persze ezt olyan hangosan kiabáltam, hogy minden fej felém fordult tíz méteres körben, és mivel rólam van szó, olyan szerencsém volt, hogy rengetegen voltak körülöttem. Perfekt. Ennek köszönhető, hogy A Pasi is ott volt a közelben és úgy láttam, hogy nagyon is fülelt.
   Mivel mást nagyon nem tehettem, elindultam a kivégzésemre. Meggyilkolják az elveimet. Az a poén, hogy ÉN MAGAM gyilkolom meg őket. Szánalmasnak érzem magam. De mindegy, ezt végig kell csinálni… Már csak akkor léphetem volna vissza, ha kilépek az újságtól, de ennyit nem ér meg az egész. Ugyanis, ha az újságba írsz, akkor garantáltan ötöst kapsz év végén magyarból, és ez kell a magyar tanárunk mellé. Aki gonosz. De nagyon.
   De mivel nem akartam sajnáltatni magam, tovább indultam, és meggyorsítottam a lépteimet…