A tóhoz érve semelyikünkről sem lehet elmondani, hogy csontszáraz. Mind a ketten csöpögtünk a ránk szakadt esőmennyiségtől. De vicces volt, nem mindennapi látvány, ami elém tárulkozott, mikor megláttam Dénes arcát. A haja a koponyájára tapadt és az orra hegyéről is csöpögött az eső. Persze én sem nézhettem ki jobban, de azért ettől rám tört a nevethetnék. Nevettem is jó hangosan.

Majd ledobtuk az egyik közeli stég alá a holminkat, hogy az legalább ne ázzon el és elindultunk sétálni. Én megpróbáltam eleinte visszafogni magam, hogy ne süllyedjek le az abnormálisok szintjére, de örömmel véltem felfedezni, hogy Dininek is vannak bohóckodó hajlamai. Sajnos ő is megpróbálta visszafogni magát.

Aztán nem bírtam tovább. Vetettem egy cigánykereket. Dénes is megpróbálkozott vele – sok-sok unszolás után. Hát azt kell mondanom, hogy neki nem ment olyan jól. Megpróbáltam megtanítani neki, de folyton orrba rúgott. Megfenyegettem, hogy ha még egyszer lerúgja a fejem a helyére én belelököm a vízbe. Persze aztán elnevettem magam. Így hát próbálkozott. Az egyik már-már jónak mondható volt, ezután a mondatom után meg abbahagyta.

Már egy csomót előre haladtunk, így visszaindultunk a stégünk felé. Ott ő leült, de én inkább maradtam az esőben. Pörögtem egyet-kettőt a fizimiskámat az ég felé emelve és élveztem, ahogy a zápor az arcomat csapkodja. Feléledt bennem az öt éves kis fiatal és elnevette magam. Lekaptam a két pár cipőmet és odadobtam a táskámhoz. Felhajtottam a nadrágszárát és beljebb merészkedtem a vízbe. A lábujjaim tövig lefagytak, nem bírtam őket mozgatni.

Aztán egy kezet éreztem a derekamon, ami megfordított és Dénes a vállára kapott. Velem együtt rohant be a stég alá, ahol leültetett az egyik homokbuckára és elkezdett méregetni. Én bárgyú vigyorral bámulta, vissza rá.

-                 Most mit kezdjek veled? Az eső úgy hat rád, mint egy drogosra a kokain.

-                 Nem tehetek róla az eső megrészegít. – válaszoltam ugyanolyan bugyuta vigyorral.

-                 Szerinted hülyének néznek, hogyha a vállamon cipellek végig az utcán? – nézett a szemembe azzal az átható pillantásával, én álltam a pillantását.

-                 Nem hiszem, hogy sokan lennének kint ilyen időben, így nem hiszem, hogy látnának is téged. – kezdtem el hunyorogni. – De ha nem akarod túl kényelmetlenül érezni magad, kiálthatom, hogy „Segítség, elrabolnak”, ha az segít.

-                 Mind1. hülye kérdés volt! – kezdett el fel-alá járkálni.

-                 Nem, az a hülye, akitől kérdezted! – vágtam rá azonnal és egyre szélesedett vigyorom. Na, igen én elég vidoran állok a dolgokhoz. :D

-                 Te nem vagy normális. – mosolyodott el ő is. Aztán el kezdett csörögni a telefonom és a Madagaszkárból ismert számot, a Riszálom úgyis, úgyis című számot játszotta. Ez csak az sms jelző hangom volt. – Kíváncsi vagyok, milyen lehet a csengőhangod, ha ez az üzenetjelző hang.

-                 Öhm… Nem akarod azt tudni. – bújtam el telefonom mögött, miközben megnyitottam az sms-t.

-                 Szóval?

-                 Most éppen az Irigy Hónaljmirigy jódlis száma… – pirultam el még jobban. Ő felnevetett.

-                 Na, mit tegyünk?

-                 Mondjuk, menjünk haza, mielőtt még tüdőgyuszit kapunk. – ajánlottam kiolvasva az üzenetből, hogy ezt kéne csinálni.

-                 Neked aztán nagyon kreatív agyad van! - mutogatott rám.

-                 De egyetértünk. – kapaszkodtam bele felém nyújtott kezébe és felhúztam magam. Mikor szemben álltunk – én a homokbuckán álltam, így kb. egy szinten voltunk – egymással, elröhögtem magam. – Ha látnád milyen hullámos a hajad, most nem lennél ilyen magabiztos.

-                 Nagyon rossz? – kezdte el igazgatni.

-                 Szerintem cuki! – próbáltam vigyorba fojtani a nevetésemet, de mivel nem sikerült a tenyerembe nevettem.

-                 Nem vicces! – kezdett el duzzogni, miközben felkapta a hátára a táskáját.

-                 Oh, dehogynem! – nevettem és a táskámat a hátamra dobva útnak indultunk!