-                 Nem tudom. Ellensúlyozni akarom a kórházban eltöltött unalmas hetet egy nagyon derűs és helytelen tettekkel teli héttel. Valami nagyon rosszat akarok tenni. Azt hogy a szívem úgy kalapáljon, ahogy még sosem, mikor izgulok. Azt szeretném, hogy az adrenalinom az egekben legyen. – mondtam ezt egy fokkal hangosabban, mint kellett volna.

-                 Oh, azt más hogy is el lehet érni. – Állt fel az eddig az egyik székén lévő lába cipőjének a fűzőjét kötögető Dénes.

A fiú lassan el kezdett közeledni felém, majd megállt előttem. A hónaljam alányúlva megemelt, mint egy kisgyereket, majd lerakott a földre, hogy a saját lábamon álljak. Felnéztem az arcára elsősorban a szemébe pillantottam, amelynek íriszei kék árnyalatban néztek vissza rám. Nem tudtam elszakadni azoktól a nagy kék szemektől, de közben figyeltem, ahogy az osztály egy emberként folytja vissza a lélegzetét.

Dini a két hatalmas tenyere közé fogta az arcomat. Én lassan lábujjhegyre álltam, de még így sem voltunk egy magasságban. Egy fél fejjel így is nagyobb volt nálam. A szemem nem szakadt el a tekintetétől egy másodpercre se. Néztem, ahogy azok a csillogó kék íriszek egyre közelednek felém. Hirtelen rápillantottam a szájára, amit már csak kétujjnyi választott el az én ajkaimtól. A szívem már hevesen dobogott, azt éreztem mindjárt kiugrik, de mégis ellenálltam.

-                 Már csak egy dolgot nem értek. – mondtam, majd visszaereszkedtem normál állásba és  elgondolkodó fejet vágtam. – Most éppen a szívemnek kalapálnia kéne és az adrenalinomnak az egekben kellene lenni? – próbáltam elfojtani a zihálást, amit szívem gyors dobogása és a felpezsdült vérem okozott. – Csak mert ha így kellett volna lenni, azért szólok, hogy nem indulok be tőled. De azért közben kiszúrtam azt a repedést az ablakon. – kerültem ki Dénest.- Mi történt vele?

Nem tudtam feltenni egy újabb kérdést, mert Dénes megfogta a kezem és magához rántott, úgy mint első nap. Szinte csak egy centi választott el minket. Elég kényelmetlenül éreztem magam a karjaiban, mivel olyannyira gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem észreveszi. Már épp sikerült volna kiszabadulnom, mikor az ajkai az én számra tapadtak.

Eleinte ellenkezni próbálta, de mikor már ellágyította és egyben elmélyítette a csókot, akkor azt hittem ott helyben elolvadok. Egy másodperc múlva nyelve utat tört számba és én már nem bírtam tovább, viszonoztam a csókot. Persze nem éltem túlságosan bele magam, inkább csak megpróbáltam arra koncentrálni, hogy az arckifejezésemen is látszódjon, hogy azt kívánom, mindjárt legyen vége. Hisz ez csak egy terv volt, hogy könnyebben leakadjon Diniről a csaja és én is csak azért mentem bele, hogy kipróbáljam milyen lehet vele csókolózni.

Végül mikor már éreztem, hogy mindjárt teljesen elgyengülök, a vállára tettem a kezem. Gyengéden eltoltam magamtól, majd felhúztam a szemöldököm. Tettetett gondolkodásba kezdtem. Majd végül megszólalt.

-                 Nem. – ráztam a fejem, még mindig gondolkodó ábrázattal. – Még mindig nincs semmi.

-                 Jó, mert nekem sincs. – válaszolt gúnyosan, de mindketten tudtuk, hogy ez egyikünknél se volt igaz. Majd elsétált mellettem és egy „köszit” súgott nekem. Én elmosolyodtam és odasétáltam a lányokhoz. A többiek már rég szétszéledtek.

-                 Ez meg mi volt? – kérdezte Korni, miközben Zolit ölelgette.

-                 A pasid tudja. – válaszul, csak döbbenten pillantott rám, majd kérdőn pislogott Zolira.

-                 Jól van, bevallom, bűnös vagyok. Vétettem ellened, hercegnőm. Remélem, feloldozást kapok tőled a gaztetteim miatt. Kérlek úrnőm. – borult térdre. – Kérem, hagy ne kelljen bűnhődnöm.

-                 Állj fel, lovag. – kuncogta Korni. – Királyi véremmel felvagyok hatalmazva arra, hogy téged, Sir Zoli, királylányi csókommal feloldozzalak bűnösséged alól. Csak  adj egy csókot és minden megoldódik.

-                 És Kornélia hercegnő és Sir Zoli lovag ünnepélyes csókban forrtak össze. – szólalt meg a narrátor személyében Leila, miközben Korni és Zoli ragyogtak a boldogságtól, de nem csókolóztak. – Mondom a királylány és a lovag csókban forrt össze, nem pedig egymást bámulták szerelmesen.

-                 Ja, igen. – szólt Zoli, majd felkapta Kornit és megcsókolta. Majd mikor elváltak, Zoli megszólalt. – Szeretlek, hercegnőm.

-                 Lovag, én is szeretlek, de meg kell értened, hogy mi nem lehetünk együtt. Apám egy szörnyű gyilkoshoz akar hozzáadni és holnap esküszöm. Most menj, ideje indulnod, lovag. Mi soha többé nem lehetünk együtt. Kérlek, vágtass el lovadon, mielőtt még apám kémei megtalálnak és megölnek.

-                 Ezzel a végszóval a lovag teljesítette szerelme kérését és kiugrott az ablakon. – vette át a szót az új narrátorként ismert Alexa, aki egy tökéletes véget talált ki a történetnek.

-                 Na, ne, én ki nem ugrok, az biztos, akkor inkább öljenek meg helyben, minthogy repülni tanuljak. – ellenkezett a narrátorral Sir Zoli lovag… mondom már én is kezdem… ez ragadós!

-                 Akkor a sok nyálas szöveget hallva a lovag a szoba közepébe hányt, majd fejvesztve menekült az ajtón keresztül. – mondta egy értelmes ember, Dénes. A többiek csak lenézően pillantottak rá, mert így elmerte rontani a játékukat.

-                 De most komolyan, mi folyik itt. Őrültek napja van, vagy mi?

-                 Nem csak el akarják játszani a Rómeó és Júlia című musicalt a suliban és arra lesz páros válogatás. A mi osztályunknak kötelező, hogy valami jót is tegyünk az itt töltött időnk alatt. – válaszolt Leila a szemét forgatva. – Ti is beállhatnátok együtt! – mutatott rám és Dénesre. Én rápillantottam a fiúra és egyszerre ráztuk meg a fejünk.

-                 Nem is tudok énekelni. – ellenkeztem.

-                 Na persze azért járt hozzánk nyáron ének tanár. A csajnak csodaszép hangja van. – magyarázta Korni a többieknek.  - De a pasi, se volt rossz, aki tanította. – én csak fejbe vágtam és dühösen pillantottam rá. Szerencsére nem tudtam válaszolnia kérdő pillantásokra, mert becsengettek.

Leültem a helyemre, ahol savanyú ábrázattal vártam, hogy belépjen a tanár és elkezdődjön egy újabb negyvenöt percnyi kínszenvedés. Történetesen egy földrajzot kellett kibírnom, de én inkább aludtam volna. Az asztalra dőlve néztem fel a tanárra és hallgattam, hogy mire beszélnek. De miután már rájöttem, hogy írni is kéne, el kezdtem hintázni a székkel. A combomra raktam a füzetet és megpróbáltam minden fontos információt leírni abból, amit a tanár magyaráz.

De a hátra dőlés nem bizonyult jó ötletnek. A mögöttem ülő srácok el kezdtek bökdösni az ujjaikkal és nem akarták abbahagyni. Persze mikor hátranéztem, akkor úgy tettek, mintha nem, csináltak volna semmit. Elég idegesítő voltam. Ha meg úgy döntettem, hogy inkább fekszem a padon, akkor meg a padtársaim szurkáltak a tollaikkal, vagy az ujjaikkal böködtek. Á! Azt hittem kimenekülök a világból. Mondom, hogy őrültek napja van!!!

Szerencsére egyszer mindennek vége van, így a piszkálásomnak a kicsengetéskor vége szakadt. Hál istennek, hogy abbahagyták. Azt hittem, már mindjárt felnevettek, mivel nagyon csikis vagyok! DE azért nagyon ciki lenne, hogyha ott az óra közepén váratlanul felnevetek…

-                 Szóval elmagyarázod nekünk, hogy mióta is tudsz énekelni? – ült fel a padomra Alexa. Én ránéztem a legújabb barátomra, akit nem nagyon érdekelt, hogy tudok-e énekelni vagy nem. Segélykérésemnek eleinte nem tett eleget, csak vigyorgott.

-                 Szóval az úgy volt… - kezdtem, mikor odaért hozzánk Dénes, én abbahagytam a beszédemet.

-                 Biztos nagyon érdekes témáról van szó, de ha lehet most beszélnem kell veled, Mia! – a többiek várakozóan néztek a fiúra. – Mármint négyszemközt.

-                 Oh!!! – jutott el a tudatukig Dini kérése. Én felpattantam és elindultam vele az ablakhoz.

-                 Köszi! – dőltem neki a párkánynak és rá mosolyogtam.

-                 Szívesen, de nekem, amúgy tényleg beszédem van veled! – mondta elég komoly arc kifejezéssel.

-                 Oh! – néztem el a hatalmas házak felé. – Mégis miről? – fordultam vissza felé, de egy kicsit hunyorogva, mert pont a szemembe sütött a nap.

-                 Az apám szólt, hogy be kéne majd menned a kórházba csütörtök délután, mert meg van a vérvizsgálat eredménye. – válaszolt, én meg csak gyors reagálásként bólintottam. Így már érthető, hogy mért tudta mit kell csinálnia, azon az ominózus napon.

-                 Várjunk az holnapután lesz, nem? – kérdeztem, mire bólintott egy kicsit összehúzott szemöldökkel nem értve, hogy ezt mért kérdezem. – De ha már tudja mért nem mehetnék be mondjuk ma vagy holnap?

-                 Mert megpróbálja többször megnézni, hogy biztos jó lett-e az eredmény.

-                 Te tudod, mi az eddigi eredmény? – nyeltem egyet

-                 Nem. – rázta a fejét komoran.

-                 Várjunk csak. A te apád az a dilis, mindenkivel csevegni akaró, jófej, fiatalos pasas, vagy az akinek a fél tíz az már későn van és ilyen őszes hajú, meg komor tekintetű? – két orvossal találkoztam és reménykedni mertem, hogy a jófej az én orvosam.

-                 Én az előbbi leírásra tippelek, de mind kettő illik rá! – bólogatott vidoran.