-                 Királyság! Akkor legalább nem ahhoz a fonnyadt képű főorvoshoz kell mennem! – vigyorogtam. – Na gyere menjünk vissza a többiekhez, már kezdenek hiányolni. – vonszoltam oda a kezénél fogva. – hiányoztam?

-                 Nekünk, soha! – válaszolta Zoli.

-                 Épp arról beszéltünk, hogy mennyi mindenben megváltoztál! – mondta Korni.

-                 Csúcs! Hogy én mennyire imádom, mikor tájékoztatnak arról, hogy a kibeszélés rólam szól! – néztem el jobbra és fojtott hangon beszéltem. Egyedül csak Dénes hallotta, szóval ő majdnem a földön fetrengett. De helyette csak szelíd vigyorgásba fojtotta.

-                 Miről volt szó? – kérdezte Leila észlelve, hogy Dénest a pulcsijánál fogom még mindig. Gyorsan eleresztettem.

-                 Kijön velem kórházat látogatni? – tettem fel a kérdést, mire mint az őrültek mindenki jelentkezni kezdett és a kezükkel hadonásztak. – Mi olyan érdekes a kórházban, hogy mindenki jönni akar?

-                 Kíváncsiak vagyunk milyen fejet vágsz, ha még egyszer vérvétel lesz... – válaszolt kedvesen Leila, majd megvonta a vállát, mintha ez csak egy kis semmiség lenne.

-                 És ki jön meglátogatni Dénes apját? – kérdeztem, de erre már nem jelentkezett senki. – Jó, akkor a kórházba se jön senki! – jelentettem ki.

-                 De miért? – kezdett neki az egész csapat nyavalyogni.

-                 Miben függ össze a kettő? – érdeklődött Zoli.

-                 Dini apja az orvosom. – válaszoltam, mire a többiek tátott szájjal bámultak rám, én meg csak bólogattam örömömben. Annak örvendeztem, hogy még mindig sikerül sokkhatást elérnem náluk. – Én is ugyanígy megdöbbentem, mikor meghallottam. Ami a legviccesebb, hogy mikor bejött hozzám, pont a feje fölött repült el a könyvem… - nevettem. A többiek bambán néztek rám

-                 Juj, arról hallottam. Idézem: volt egy félőrült csaj, aki egy könyvet vágott a fejemhez, mikor beléptem. – nevetett velem az emléken Dénes.

-                 A közös emlékek összehozzák az embert! – vigyorogta Zoli, majd belecsapott a csaja kezébe. Ezután a lány egy csókot lehelt a fiú szájára.

-                 Aha. – kezdtem el bólogatni, mint aki egyetért vele. – Menj a francba! – mondtam aztán. – Jól, van, most mindenki sipirc a helyemről!

-                 Mért? – tette fel a kérdést.

-                 Mert még nem emésztettem meg, hogy szeptember 9. az őrültek napja. – mondta visszaemlékezve a mai napra. Mindenki sóhajtott egyet, majd arrébb ment, de Dénest én tartottam vissza. – Lehet egy utolsó kívánságom?

-                 Minek nézel? Aranyhalnak, amit ha kifogsz hármat kívánhatsz? – nézett rám gúnyosan, majd felsóhajtott. – Hallgatlak.

-                 Ne akard megtudni az eredményt bármi is lesz! – sóhajtottam kérésemet.

-                 Jól van, amúgy se kérdezhettem volna meg, mert az orvosi titoktartás kötelezi. – mosolyodott el és leült a helyére. Sajnos ezzel nem nagyon győzött meg.

Lecsücsentem a helyemre és vártam, hogy vége legyen ennek az őrült napnak. A fejemet fogva kifújtam a levegőt, vele együtt a stresszt is. Ki néztem az ablakon és észrevettem, hogy az eddig napos ég egy kicsit beborult. Már csak abban tudok reménykedni, hogy esőt is hoz, nem csak szürke felhőket és sötétséget. Ezt az átmenetet még én sem szeretem, de az eső, hó jöhet minden mennyiségben.

Jött a következő óra és aztán egy újabb, én meg csak sóhajtozva vártam, hogy essen már. De nem akart megeredni a kisebb zápor. Azt hittem esőtáncot kell járnom, mikor végre az egyik szünetben ráesett az egyik csap a kinyújtott tenyeremre. Majdnem felsikkantottam örömömben. Ilyen sem mindig történik velem, szóval most teljesen oda voltam az vidámságtól.

Amint vége volt az utolsó tanórának, én összepakoltam a cuccaimat és futottam le az udvarra. Az jókedvtől egy cigánykereket vetettem és körbe forogtam. Egyáltalán nem zavart az sem, hogy tiszta sár a kezem. Most inkább csak becsuktam a szemem, égnek emeltem tekintetem és hagytam, hogy az arcomba essenek az esőcseppek. Imádom érezni, hogy orcámra esőcsepp hullik.

Persze most mindenki azt gondolja, hogy még én beszélek az őrültek napjáról. Az igaz, hogy én sem vagyok egészen komplett, de attól még nem kell ilyen elhamarkodottan véleményt mondani az emberről. Egy hatalmas vigyor jelent meg az arcomon, mikor rájöttem, hogy tényleg, istenigazából mit gondol rólam mindenki, de nem nagyon zavart. Mintha észre se vettem volna.

Széttártam a karomat és pördültem egyet, majd leemeltem az égről a szememet. Az össze fogott hajamból kihúztam a hajgumit és megráztam a fejem. Felüdülés volt, mintha újjáéledtem volna. Az eső egyre jobban zuhogott és éreztem, hogy a hajam is már lassan az arcomra és fejemre tapad. Kiszedtem a számba fújt tincset a számból, majd egy újabb ujjongás után, visszamenekültem az épületbe, megkeresni a barátaimat.

Hamar rájuk találtam és ott megráztam a fejem, mint ahogy a kutya szokta és rájuk is fröcskölődött egy kis víz.

-                 Na! Állj le! – panaszkodott mindenki. Szépen lassan csatlakoztam hozzájuk.

-                 Nem jösztök ki a Balatonhoz? Olyan hangulatom lenne sétálni a parton. – vigyorogtam átszellemülten, mint aki most nem is ebben a világban van. Úgy is éreztem magam, akár egy felhők közt repülő madár, vagy ahogyan aki egy másik dimenzióba került.

-                 Most? Ebben az időben? Szakad az eső, te lány. Te vagy az elő bizonyíték, hogy öt percnél tovább senki sem húzza ki szárazon! – válaszolt a többiek helyett Korni. – Na, nem ki van zárva, hogy menjek!

-                 Jól van, nem is nagyon téged kérdeztelek. Tudtam, hogy nemet mondasz.

-                 Igen?

-                 Jepp. – bólintottam.

-                 És ha megkérdezhetem, honnan? – húzta fel a szemöldökét, mint aki csak azt hiszi az előbb csak találomra mondtam, hogy gondoltam,

-                 Nem akartam, hogy begöndörödjön a frizurád! – válaszoltam ártatlan szemekkel bámulva rá.

-                 Na, gyere csak ide! – kezdett el kergetni, én meg sikítva elrohantam. Tettünk egy kört az épületben és lihegve értünk vissza a többiekhez.

-                 Kinyert? – kérdezte Alexa, válaszul csak felemeltem a kezem. – Mellesleg mért is akarsz pont most kimenni a tóhoz, mikor bármikor máskor is kimehetsz.

-                 Mert most esik az eső. – feleltem készségesen.

-                 És?

-                 És… életemben nem láttam még a tavat, akkor, amikor esett! – vágtam rá.

-                 Nem? – döbbent le most az eddig szótlan Dénes. Válaszul csak megráztam a fejem, miközben ráharaptam az alsó ajkamra. – Megyek veled. Kíváncsi vagyok, hogyan viselkedsz, mikor látod a tavat ilyen időben, ha egy kis esőtől, így felvidulsz.

-                 Szóval így állunk? – álltam meg, miközben csípőre tettem a kezem.

-                 Mért, hogy állunk? – állt meg velem szemben.

-                 Hát így! – mutattam rá és rám. Majd egy sóhaj után megszólaltam. - Mért olyan élvezet neked, hogy látod, amint éppen dilis vagyok?

-                 Ki ne élvezné nézni, hogy valaki bohóckodik? Talán bűn, hogy szeretem nézni, hogyha valaki boldog? – kérdezett vissza.

-                 Elfogadom! Te jöhetsz! – engedtem meg neki. – Más valaki?

-                 Ha már így kettesben lehettek, mért zavarnánk be? – kérdezte Zoli. Őt is megkergettem. A többiekkel már csak a kapunál találkoztunk.

-                 Jól van, lányok, itt elválunk, találkozunk holnap! – kezdtem neki a köszönésnek.

-                 Tőlem már el se köszönsz – kérdezte Zoli.

-                 Mintha azt mondtam volna, hogy lányok! Csak nem kezdek el, elköszönni mindenkitől egyesével, mikor gyűjtőnéven is elköszönhetek…

-                 Végül is… Mi? – itt röhögtem el magam. – Te holnap még visszakapod, jegyezd meg!

-                 Ú, most nagyon begazoltam, valaki védjen meg! – mímeltem rettegést. – Ugyan, kérlek, nem fogok beijedni. Sziasztok, lányok! – mosolyogtam.

-                 Hello Dénes! – köszönt el Zoli.

Elsétáltunk egy útkereszteződésig. Innen már nem kell sokat sétálni és eljutunk a magyarok tengeréhez. Útközben az ominózus napról beszélgettünk. Mindenről kikérdeztem, ami csak eszembe jutott. Persze ő válaszolt is készségesen és ha jól láttam semmiről sem hazudott. Azt is megtudakoltam tőle, hogy az apjától tanulta-e, hogy mit kell csinálni, mikor valaki elájul, vagy csak ösztönös volt. Azt mondta mindkettő. Én hittem neki.