4. fejezet: Az őrültek napja

Dénes elmagyarázta nekem a terv rám eső részét, de a sajátját meghagyta magának. Hitetlenkedve néztem rá a terv hallatán, de aztán kezdett bennem megrajzolódni az egész és elég jónak tűnt. Ezután egy újabb kézrázás következett, majd odasétáltam ártatlan kifejezéssel az arcomon Alexához.

-                 Mi volt ez a kézfogás? – nézett fel rám.

-                 Csak egy kis békekötés… - mosolyogtam Dinire, miközben mondtam. Majd le akartam ülni a helyemre, ahol éppen tanyát vert egy házit író egyén. Történetesen Zoli. Egy picit arrébb toltam a cuccait, hogy legalább az asztalra felférjek.

-                 Látom kibékültetek.

-                 Aham. – bólogattam. – Na és mi újság a bátyóddal? – kérdeztem, mire ő felnézett és el kezdett mutogatni rám mindentudó arccal/mosollyal. Majd miután már ott jártam, hogy biztos mindjárt kinyögi, visszafordult a házijához.

-                 Felesége van. – válaszolta.

-                 Hogyan?

-                 Tudod ez általában úgy szokott működni, hogy először is miután a lány elfogadja, hogy menyasszony lett, ellépdelnek az… - magyarázta, de én lepisszegtem.

-                 Jaj, nem úgy értettem. De most komolyan összeházasodott azzal a… - kezdtem, de nem jutott eszembe a neve.

-                 Szabó Viktória. – ejtette gúnytól csöpögve a nevet

-                 Pontosan Szabó Viktóriával? Miért?

-                 Mert ő egy szirén, aminek a hangja a mélybe csábít. – válaszolt gúnyosan.

-                 Még véletlenül sem akinek, mi? – kérdeztem. – Te nem szívleled a csajt! – döbbentem le a pár másodperc elteltével. – Akkor már csak az a kérdés, hogy mért nem mondtad el neki, mármint a bátyádnak?

-                 Már csak az a fő, hogy boldog legyen és ki vagyok én, hogy az útjukba álljak. – mondta monoton hangon, miközben egyre nagyobb zaj zsongott körülöttünk. – Meg amúgy is feleslegesnek bizonyult. Hisz azért már csak nem fog elválni újdonsült feleségétől, mert az öcsikéje nem szereti a csajt. – erre felszisszentem.

-                 Szóval beszéltél vele? – bólintott. – És nem volt hatása? – újfent bólintott.

-                 De tudod mi a legrosszabb ebben? – nézett fel rám.

-                 Netalántán az, hogy a bátyádat egyáltalán nem érdekli – itt elmosolyodtam – a kisöcsikéje véleménye?

-                 Nem. – rázat a fejét - Az, hogy a szerelem ennyire elvakítja és nem veszi észre, hogy a csaj csak kihasználja. Remélem minél előbb rájön és nem kell kimondanom azt a két szót, amit úgy rühellek.

-                 Én megmondtam. – sóhajtottam a számból már sokszor elhangzott két szót, amit úgy utál Zoli. – Szeretek veled beszélgetni ilyenkor. – öleltem meg. Ő meg kérdőn pillantott rám. – Azért, mert ilyenkor elég komolyan el lehet veled beszélgetni. – bólogattam.

-                 Az király. Mostanában eléggé ilyen hangulatban voltam. Hiányzott az a sok beszéd!

-                 Ez jól esett! Na jó hagylak házit másolni. – álltam fel és mentem megölelgetni a belépő nővérkémet. A döbbent lány pár másodperc késéssel visszaölelt, majd döbbenten kibontakozott az ölelésből és rám nézett. – A pasidat hagyd egy kicsit házit írni. Hisz nehéz lenne smárolás közben befejezni, nem? – húztam fel a szemöldököm.

-                 Szóval erre volt jó az előbbi?

-                 Aham. Sac per kábé, ja. – válaszoltam.

-                 Pedig már azt hittem, hogy szeretsz. – kezdett el műsírni nekem. – Nem baj, majd túl teszem magam rajta. – törölte le a „könnyeit”.

-                 Tényleg túl éled. Csak ne dramatizáld túl az egészet és akkor talán még el is hiszem, hogy zokon vetted. – vigyorogtam.

-                 Jól van hugi, most már én is sietek házit írni a pasimhoz. – hangsúlyozta az utolsó szót.

Magukra hagytam őket. Úgy döntöttem inkább most nem piszkálom semelyikőjüket, hagy legyenek csak együtt. Azért nagyon furának tartom, hogy megváltozott az élet az idő alatt, hogy én nem voltam itt. Mintha a feje tetejére állt volna a világ és azt várja, hogy én fordítsam vissza az egészet a normális kerékvágásba. Persze ez a mondat úgy képtelenség, ahogy van, de azért jó néha ezen gondolkodni.

Oda lent az udvaron néhány idősebb srác fütyülgetett és ez felébresztett a gondolataimból. Azt is észleltem, hogy mosolygok. A távolba révedve somolyogtam, ami enyhén megdöbbentő látványt nyújthatott. Elnéztem a távolban lévő dombok felé. Egy kicsit jobbra tekintve láttam, ahogyan a magyarok tengerén vagyis a Balatonon megcsillan a Nap sugarai. Csudaszép látvány, ami még manapság is ámulatba ejt. Egy pillanatra még az állam is leesett és tátott szájjal néztem, de miután rájöttem mit is csinálok, megráztam a fejem és bezártam a szám.

Odalent már nem volt sok ember, már azok a srácok is elmentek. Egy valakit láttam lent, de mivel azt hittem csak káprázik a szemem, ezért körülnéztem a terembe, majd csak ezután néztem vissza. Úgy tűnik máshogy nem vettem észre, mert elkezdett integetni felém. Ránéztem és elmosolyodtam. Fura volt a sokszor komolynak tűnő Dinit elnézni, ahogy a kezével hadonászik. Azután megszületett a gondolat a fejembe, miszerint lehet, hogy nekem mutogat. Megpróbáltam kivenni, de nem nagyon sikerült aztán végül leesett, mint ahogy mindig minden, most is pár másodperc késéssel. Egy oké jelet mutattam neki, majd háttal fordultam az ablaknak.

A teremből a fülembe áramló hangzavart eddig jószerével kizártam, de most hirtelen jött és élesnek hatott újonnan visszatérő hallásomnak. Egész terem a házik elkérésétől vagy a hangos nevetésektől volt mozgalmas. Mindenki fel-alá járkált, hogy elkérhesse valakitől a házit, mintha ezt a furcsa elnevezést csak azért adták a feladatnak, hogy legyen neve. Még véletlenül sem azért mert netalántán otthon kéne csinálni. Na persze nem ítélem el őket én sem vagyok valami nagyon tanulós diák. Voltak diákok, akik egy asztal köré tömörülve, egymást cseszegetve próbálták lemásolni a feladatot. Oh, de hiányzott már ez, mikor még abban a csöndes kórteremben feküdtem magányosan. És ami a legrosszabb volt az egészben, hogy némaság volt…

Mikor hallatszott a csengő, mindenki lekörmölte az utolsó egy néhány sort a lehető leggyorsabban majd elrohantak a helyükre, hogy átnézhessék az órai anyagot. Én is ellépdeltem a helyemre, ahova már leülni sem volt időm, mert a tanár szélsebesen száguldott be a terembe. Így hát elkezdődött az óra.

Én is odafigyeltem arra, amiről éppen beszélt, hogy le ne maradjak az anyaggal. Persze nem vettek újat, most inkább csak ismételtük, hisz ismétlés a tudás anyja, vagy micsoda. Matekból nem vagyok egy lángész, de azért már lassan én is unalmasnak tartom, hogy minden évben átismételjük az előző éves anyagot. Persze ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a tanár urat? Így hát éberen hallgattam, hogy éppen, hogy mi a Pitagorasz-tétel. Na meg amit mondott buzgón leírtam, hogy már csak azért se tudja megkérdőjelezni a tudásomat…

Kicsengőkor minden matekos cuccomat elraktam a táskám mélyébe és előhúztam a következő órára való füzetet. Kinyújtóztam, majd odasétáltam a lányokhoz. Most elmaradt az ájulás, de jobb is így nem kell minden ember történetének ennyire dramatikusnak lennie. Ezért sem szeretem annyira a Rómeó és Júlia című műt. Annyira túl dramatizálják benne a dolgokat. Persze azért a színházi műt szívesen megtekinteném.

Na, de ott tartottam, hogy a lányok felé vettem az utamat. Szerencsére rám mosolyogtak jelezvén, hogy észlelték közeledésemet, mire én vigyorogva odaintegettem nekik. Arrébb toltam Alexát és felültem mellé az asztalra.

-                 Na ki akar egy kis csínyt elkövetni?

-                 Mért is? – nézett rám gyanakodva Leila.

-                 Nem kell minden mögött valami rosszat vagy jót keresni. Egyszerűen csak valami nagyon rosszat akarok tenni. Na ki van benne? Gyerünk már! – szólaltam meg a „túl sok” jelentkező láttán. – Mi bajotok lehetne egy kis rosszalkodás miatt?

-                 Neked agyadra ment a kórház. – állapította meg Korni.

-                 Mégis minek akarsz elkövetni egy kis csínyt?