3. fejezet: Irány haza, avagy a világ a fejetetejére állt a távollétemben

-                 Na milyen a friss levegő? – kérdezte, mikor megszólalt a telefonja.

-                 Friss… -válaszoltam még gyorsan.

-                 Csak egy pillanat. – ment távolabb én meg leültem gyorsan a kórház előtt található padra. Olyan öt perccel később megjelent mellettem. – Totál megfeledkeztem róluk.

-                 Kikről? - húztam fel a szemöldököm, mikor is erős szél érkezett a bal oldalam felől, így megborzongtam. Tehát gyorsan felhúztam a pulcsim zipzárját, és zsebre vágtam a kezem.

-                 A többiekről. A suliban vannak és csak ránk várnak. – elég sok gúnnyal a hangjában..

-                 Suliban? Mégis mi a szent szarnak? – néztem rá meghökkenve, mire ő türelmetlenül nézett rám.

-                 Megünnepeljük, hogy visszatértél közénk. – válaszolt ironikusan.

-                 De még meg sem haltam. – adtam tudtára felháborodásomat, csak sajnos mindenkitől csak egy szemrehányó pillantást kaptam. Azért kedves, mi? Senki sem örül annak, hogy még élek. Aztán eszembe jutott valami. – Nem akarsz egy kis kitérőt tenni?

-                 Hova?

-                 Jaj, csak ott hagytam a könyvemet. – válaszoltam ártatlanul.

Sarkon fordultunk és visszarohantunk a kórház ajtajához. Persze, amilyen lusta Zoli, nem jött be velem, így egyedül indultam befele. Intettem az őröknek, majd rohantam a lépcsőkhöz és felfutottam egészen a harmadik emeletig, mert engem pont a legfeljebb lévő szintre raknak, tériszonyos létemre is… Berohantam a szobámba, ahol már kitakarítottak, mindent rendbe tettek és egy másik beteg feküdt. Körülötte pedig a családtagok méltatlankodva pillantottak rám. Hát nem megzavartam a beteg pihenését.

-                 Bocs. – fordultam sarkon.

Rohantam a portához, hogy megkérdezzem nem találtak-e valamit a szobámban, erre a hapsi megkérdezte, hogy melyik volt a szobám. Azt hittem falnak megyek attól az öregtől. Visszafutottam, megnéztem, majd rohantam is újból le. Közben pedig egyszer seggre vágódtam. Huh, még mindig sajog a hátsó felem. Megkaptam a kért dolgomat és már rohantam is ki Zolihoz, aki épp az óráját nézte.

-                 Itt vagyok. – lihegtem, majd elindultunk a buszmegálló felé. A könyvről hirtelen eszembe jutott valami. – ugye nem bánod, ha kérdezek valamit? – fordultam felé, mire ő csak elgondolkodva megrázta a fejét. – Mi volt az a könyvben található levél?

-                 Hát igazából az egy vázlat levél volt. – vakarta meg a fejét. – Ígérd meg, hogy nem borulsz ki!

-                 Ez most, hogy jön ide? – néztem rá furcsán.

-                 Csak ígérd meg. – én csak félve bólintottam, hogy jelezzem, megígérem. – Ez az igazi levél. – vett elő a dzsekije zsebéből egy gyűrött papírlapot és adta oda nekem. Én meg rögvest elkezdtem olvasni.

Hé, kiscsaj! Mi újság?

Eltudom képzelni milyen unalmas lehet az élet nélkülünk. És Zoli hatalmas egója nélkül. :D

Na, de amúgy reméljük, hogy azért nem unod halálra magad. Pláne, hogy megkaptál egy igen fantasztikus könyvet. De amúgy reménykedünk abban, hogy hiányzunk neked!!! Mert amúgy te is nagyon hiányzol nekünk. Nem történik semmi izgis, amikor te nem vagy suliban.  Kész unalom az egész! Leginkább a fiúk miatt. Annyira, de annyira UNCSIK!!! Na jó, azért ne nagyon higgyél a lányoknak!!!!!

Na, de jobbulást kívánunk neked:

Én alias Leila, Alexa, tesód Korni, haverod Zoli, és a hősöd :D

Ui:: Bocsánat a viselkedésünk miatt. Nem tudhattuk, mi történik és nem is láttunk téged jönni.. Sajnáljuk. Tényleg nagyon sajnáljuk!!!

Amint elmentünk egy kuka mellett hirtelen összegyűrtem a levelet és egy nagy lendülettel bele dobtam a kukába. Majd, mint aki jól végezte a dolgát leporoltam a kezem. Elképesztően fel lettem idegelve, ez az utóirat nem nagyon hiányzott oda. Tökéletes levél lett volna, ha nem rontják el, így a végét és, nem emlékeztetnének mindig arra az ominózus napra.

-                 Megígérted! – szólalt meg gyorsan Zoli, mikor már ő is észrevette, hogy mindjárt felrobbanok a dühtől.

-                 Jó, de attól még megtörtént és nem tudom nem megtörténté tenni. Mintha nem is léteztem volna! – na jó ez így egy kicsit zavarosra sikeredett, de az a lényeg, hogy Zoli érti!

-                 Nem hibáztathatod őket!

-                 Mért magamat hibáztassam, mert elfelejtettem elordibálni, hogy most akkor elájulok, mindenki figyeljen rám. – néztem rá gúnyosan.

-                 Jaj, tudod, hogy értem!

-                 Nem, nem tudom! Remélem vagy olyan kedves, hogy elmagyarázod! – kötözködtem.

-                 Mindig fel fogod hozni ezt a témát? – kérdezte inkább magyarázkodás helyett.

-                 Amíg azok fel nem hagynak az ominózus nap felhánytorgatásával. – vágtam vissza. – Huh! – döbbentem meg. – Már 10 éve nem vitatkoztam veled ilyen nagyon.

-                 10 év? Már ennyi ideje ismerjük egymást? – totális megdöbbenés ült ki az arcára.

-                 Naná! És kb. ennyi ideje utáljátok egymást Kornival, mínusz egy-két hónap. – vágtam be azt a „Tudom,-hogy-ezzel-felhúzlak” vigyort, mire ő megcsillogtatta azt az oly sokszor látott, de egy vigyormodell fogsorával rendelkező egyéntől elvárt titokzatos mosolyát. – Nana! Mi történt, mikor még csak az ágyat nyomtam? – kaptam el az elrohanni készülő Zoli karját. Ő gyorsan megnézte az óráját.

-                 Tudod engem nagyon várnak otthon, sietnem kell. – próbált meg ellógni, de én megcsóváltam a fejem.

-                 Nem mész te sehova! Ennyire még engem se hiányolnak otthon! – mutattam rá a tényre, mire ő feladta és rejtélyesen megszólalt.

-                 Nem gondolkoztál még azon, hogy mennyire összehangolódott az a társaság, akik a levelet írták neked? – tette fel a kérdést, ami engem tényleg nagyon is érdekelt. Azt tudtam, hogy Alexa és Dénes nem nagyon bírták egymást, mióta szétmentek, szóval igazán nem nagyon gondolkoztam ezen.

-                 Mi?! Oh, ne! – sápadok el, de az utóbbit igazából nem neki címeztem.

-                 Oh, de!!!! – bólogatott vigyorogva.

-                 Most nem arról beszélek. – megfordítottam. – Hanem erről. – mutatok előre, ahol Alexa épp nagyban smárol egy sráccal. Mögöttük pedig nem kis meglepetésemre Doni állt meglepődve. A lány, abbahagyta a meghökkent srác smárolását és majd Doni felé fordult, megmutatva – gondolom – hogy már túl van rajta. Túlságosan haragtartó, ahhoz, hogy egyszer végre újra összejöjjön neki Donival.

-                 Hát ez a csaj nem normális. – döbben le ő is.

-                 Az, de részeg is. – éledek vissza a sokkhatásból.

-                 Hát ez a csaj nem normális. – ismétli magát Zoli, majd megfogta a kezem. – Gyere ezt rendbe kell hoznunk! – rángat Alexa felé.

-                 Már megmondtam, hogy nem játszok kerítőnőt. – téptem ki a kezéből a karom.

-                 Most inkább csak leállítod a barátnődet, mielőtt még bármi rosszabbat is csinál ennél.

-                 Hát már megtette. – rohantam én is vele együtt a lány felé.

Gyorsan odarohantunk a hármashoz, mielőtt még ver5ekednének a srácok. Zoli megfogta Alexát, mielőtt még az elmenne. Én meg leállítottam a fiúkat, mielőtt még bármi rosszabb is történik egy apró szópárbajon kívül. Persze lehetett volna fordítva is a munkamegosztás, de nem gondoltam, hogy Zolira hallgatnának. Nekem pedig elég nagy a hangerőm ahhoz, hogy túltudjak kiabálni bárkit. Ez nálam fordítottan arányos a magasságommal… :D

Szóval megoldottuk, hogy azok álljanak le és megértettük  - Zolival együtt - , hogy Alexa totálisan részeg és, hogy felesleges összeverekedni miatta. Mellesleg a srác, akit Alexa lesmárolt az egy évvel idősebb volt nálunk. Mondjuk megértem Alexát, én is kikezdtem volna egy ilyen pasassal… Gyorsan megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, majd karon ragadtam a lányt.