Amúgy azt sem értem, hogy minek nyavalygok, ahelyett, hogy sms-t küldenék valamelyik félőrült barátomnak, hogy szíveskedjen már elvonszolni a seggét ide, hogy végre ne kelljen az ágyat nyomni. Mert hát milyen már, hogy hagynak itt szenvedni. Biztos tudnak erről a hülye vérvételről és a többiről. Csak nem lesz nekik mindez új, mert még egy év lenne megértetni velük, hogy miről is van szó pontosan. Tehát reménykedem!!!

Így hát el kezdtem a mobilom után kutatni. Megnéztem először is az éjjeli szekrény tetejét. Ott nem volt, így hát tovább folytattam a kutatást, és a fiókokat kutattam át. Az első fiókban a ruháim hevertek. A nadrágomat kivettem és átnéztem a zsebeit elől, hátul, de még ott sem volt. Ezért kerestem tovább a többi fiókban sem találtam meg. Majd felültem és megláttam a sarokban a táskámat, ahol valószínűleg megtalálom a keresett tárgyat, vagyis a mobilom. Szóval ki keltem az ágyból és az infúziót tartó állványt megfogva magammal húztam, mivel az gurulós volt – szerencsére. Lehajoltam a táskámért, majd felemeltem a térdem, hogy valahova lerakjam a táskám. Majd ebben az egy lábon álló pózban néztem meg a táskám oldalát, ahol megtaláltam a telefonom.

Visszacsoszogta a mamuszomban az ágyamra – persze az infúzióval és már a mobilommal együtt. Majd bedőltem az ágyba és jól betakaróztam. Gyorsan bekapcsoltam a telómat és beírtam a pin-kódot. Miután a telefonom bekapcsolt, rögtön le is kapcsoltam a billentyűzárat és leraktam az éjjeliszekrényemre. Mivel rájöttem, hogy nemcsak azt nem bírom eldönteni, hogy kinek írjak, hanem még térerő sincs. Szóval így jártam. Amúgy végül szerintem Zoli mellett döntöttem volna.

Újra felültem az ágyamban és beledugtam a hideg lábamat a mamuszba. Egészen az ablakig elcsoszogtam, ahonnan halk, sűrű kopogás szűrődött be. Amint elhúztam a függönyt rájöttem, hogy igazából eléggé zord és hideg időszak lehet odakint, mivel zuhogott az eső és nagy szél  fújt a fák hajladozásából ítélve. A halk kopogást pedig az ablakhoz verődő faágak okozták. Az esőből arra a következtetésre jutottam, hogy ma már biztosan nem lesz egy látogatóm sem.

Így sóhajtva megtettem ugyanazt a mozdulatot, amit már eddig sokszor, visszafeküdtem a jó meleg ágyamba. Ránéztem az órára, amiből rájöttem, hogy a doktor úr a késői időpont volt olyan mogorva, hisz az óra már 10:38-at mutatott és kintről is csak halovány fény szűrődött be az ajtó alatti résen keresztül Még hallottam egy pár suttogást és végül már a kintről beszűrődő fény is megszűnt „létezni”. Én is lekapcsoltam a lámpámat és megpróbáltam elaludni. De az álom nem akaródzott leszállni még, így egy kis gondolkodás után nyomott csak el a fáradtság.

***

Egy valamivel idősebb önmagamat láttam magam előtt, amint becsapom az áruház ajtaját és gyors, dühös léptekkel haladok. Nem nézzem, merre megyek, csak azt tudom, hogy előre rohanok. Valahova, ahol egyedül tudok lenni és senki sem mondja meg mit tegyek és mit érezzek. Csak rohantam előre, míg nem éreztem egy kezet a vállamon, ami megállított volna.

Korni volt az. Épp el akarta mondani, hogy mi újság van vele, mikor már teljesen kikészültem. Elkezdtem ordibálni vele és dühösen megfordultam és átvágtáztam az úton. Hallottam, amint elhangzik egy „NE!” kiáltás, mire én oldalra kaptam a fejem és egy erős fény világított a szemembe.

***

Reggeli felkelés elég szörnyű volt. A szemembe erős fény világított ezért összeszorítottam a szemhéjaimat, majd lassan hunyorogva kinyitottam a szemem. Épp az ablakkal szemben feküdtem, ahonnan erős napsütés szűrődött be, ettől lehetett rémálmom. Elég erős fejfájással ébredtem, sőt még a nyakamat is sikerült elaludnom. Gyorsan megmozgattam egy kicsit, majd felültem az ágyban. Ránéztem az órára, ami 12:30-at mutatott és még a gyomrom is megkordult. Már éppen nyitottan volna ki a fiókom, ahol a megmaradt mákos süti volt, ami a vésztartalékom – tehát, akkor eszem, ha már tényleg nagyon szükségem van rá - , mikor a kezem a félúton megállt, mert rájöttem, hogy ma vérvizsgálat van, ami előtt nem lehet semmi enni.

Így hát néztem a ki a fejemből és megpróbáltam valahogy megüzenni gondolatban a többieknek, hogy jöjjenek már. De persze, ahogy az sejthető volt, nem sikerült ez a hadműveletem, így hát folytattam tovább unalmas tétlenségemet. Már lassan ahhoz folyamodtam, hogy előveszem a könyvemet, amit kaptam, de aztán végül félúton mindig-mindig visszakaptam a kezem és hátradőlve sóhajtottam egyet. Ez valahogy nekem nem ment. Aztán végül rászántam magam és nekivágtam az olvasásnak.

Már nagyon belemerültem a könyv olvasásába, már vagy a 100. oldalon jártam, mikor hirtelen valaki kirúgta a helyéről az ajtót és egy füstfelhő közepette egy alak rajzolódott ki. Igazság szerint az egész teljesen másként történt. Az alak bekopogott az ajtón, majd egy kis részen besuhant és az ajtót bezárva neki dőlt annak. Az ismeretlen – aki igazából Zoli – próbálta visszanyerni a rendes lélegzetvételét. Felhúztam az egyik szemöldököm – igen mostanában ez nagyon jól megy - , majd figyeltem, ahogy végre rám emeli a tekintetét a vendégem.

-                 Az őrök idáig kergettek. – jelentette ki, majd ellökte magát az ajtótól, ezzel arccal előre az ágyamra esett. Majd felnyomta magát és rám vigyorgott.

-                 Te sosem változol! – nevettem. – De amúgy mért is üldöztek.?

-                 Sosem fogod kitalálni! – nevetett, majd belekezdett a mesélésbe. – Azok a fránya őrök – nem is értem mit kerestek itt – megállítottak és megkérdezték, mi van ebben. – dobta oda nekem a csomagot. – Én meg megmondtam az igazat, de nem hitték el, így elfutottam ők meg követtek. De azért még útközben megkérdeztem, hogy merre van a szobád. – vigyorgott, majd legördült az ágyamról és leült a székre.

-                 Mi van benne? – néztem rá gyanakvóan, mire megvonta a vállát.

-                 Nézd meg.

Szívesen teljesítettem a kérést és kinyitottam a csomagot. Majd könyökig beledugtam a kezem, hogy kivehessem a benne lévő dolgot. Mikor már sikeresen előkerült a kezem többi része a szatyor „gyomrából”, a szatyrot összegyűrve hozzávágtam Zolihoz. Majd ránéztem az ajándékomra is. Már a látványtól is elakadt a szavam, megindult a nyáltermelésem és a gyomrom is megkordult. Az utóbbin Zoli csak nevetett, én meg felnéztem rá és megszólaltam.

-                 Komolyan csak te foglalkozol azzal, hogy ne éhezzek itt halálra! – jelentettem ki.

-                 Mért itt nem adnak kaját?

-                 Nem, úgy látszik, itt megfeledkeznek arról, hogy én is a világon vagyok.

-                 Vagy csak mindig alszol, mikor hoznák a kaját. – mondta miközben én már nyitottam is ki a somlói galuska dobozát, de azon nyomban vissza is zártam a tetejét. Majd elfintorodtam. – Mi van?

-                 Még vár rám egy borzalmas vérvétel. De ígérem, utána tüstént megeszem és mehettünk is haza. – mosolyodtam el, majd elkiáltottam magam. – Nővér! – Zoli csak befogta a fülét.

-                 Igen? – nézett be az ajtón a már látott félénk nővér.

-                 Lehetne ma a vérvétel?

-                 Nem tudom miben egyezett meg a főorvos úrral, de máris szólok valakinek, aki leveszi a vérét, és utána hozok valami ennivalót.

-                 Az ennivalóval ne fáradjon, az már van, de azért köszönöm. – rámosolyogtam, mire visszamosolygott és kilépett az ajtón.

-                 Hé, kiscsaj, csak nem túl fogsz élni egy vérvételt? – vigyorgott.

-                 Ne is álmodozz arról, hogy egyedül fogom végigszenvedni. – vigyorodtam el én is. – Te is bent leszel velem.

-                 Oké! Ezt már csak a pofád miatt nem hagyom ki. – mondta, majd belépet a nővér az ajtón egy tolószékkel.

-                 Na, ne! Magas se gondolja komolya, hogy én ebbe bele fogok ülni. Beteg vagyok, de járni attól még tudok. – ellenkeztem.

-                 A szabály az kötelez, nem tehetek semmit ellene asszonyom.

Így hát nem tehettem mást, minthogy beleültem abba a tolószékbe, és végig gurulhattam az egész kórházon, merthogy a vérvételi helyiség a kórház másik oldalán van. Én ott ültem nagy nyugalomban, és már azt terveztem, hogy felállok és bemosok egyet a mellettem vidoran sétáló és fölém tornyosuló Zolinak. De aztán még se tettem, hanem inkább tovább gondolkoztam azon, hogy még hányféleképpen tudnám lelohasztani azt a vigyort az arcáról, vagy tönkretenni azt a vigyormodell arcát. Tulajdonképpen egy és ugyanaz a kettő!!!

Majd megérkeztünk rémálmaim ajtajához. Sohasem tudtam, hogy 16 évesen ilyen gyorsan elrohannék mindenféle vérvizsgálat elől. Persze soha nem is tudhattam ezt, mivel még nem voltam soha életemben egyetlen vérvizsgálaton se. Persze nem is terveztem ilyet a közeljövőben, de úgy tűnik most át kell esnem egy ilyenen is. Bár nem nagyon értem minek ez a vérvizsgálat!!

Csak néztem előre és vártam, hogy mondják a nevemet. Mert ugyebár a főorvos úr bejelentett. Két perc múlva egy fiatalos hölgy lépett ki az ajtón és belenézett a füzetkéjébe. Majd elhangzott a nevem a szájából és már éreztem is, amint Zoli megtolja a tolószékem és bevezet a nő után. Én megpróbáltam ellenkezni a bemenetel ellen, de végül nem tettem, inkább hagytam, hogy történjék, aminek történnie kell.

Bent először is megláttam, ahogy az előző nő valamit felír a füzetébe. Gyorsan körülnéztem a helyiségben, aminek halvány barackvirágszínű falai voltak. Az ajtó melletti falhoz egy asztal volt tolva és onnan állt fel, majd csapta össze a kezét a doktor nő. Jobb oldalt szekrények voltak és egy mosogatószerűség, ami gondolom csak azért volt, mert meg kell mosnia a kezét minden vérvétel után. Majd a bal oldalon is volt egy újabb asztal, ahol voltak a fiolák, amikben vér volt. Blöhh… Felfordult a gyomrom és nemcsak azért, mert az én vérem is ilyen sorsra fog kerülni, hanem azért is, mert utálom a vér látványát.

Majd megkezdődött a vérvétel. A jobb kezemmel Zoli kezéből szorítottam ki a vért, míg a bal karomat a doki nő vette a kezelésbe. Először ráfújt valami fertőtlenítőt, majd elővett egy injekciós tűt. Én meg csak meredten előre és reménykedtem abba, hogy ez a nő nem szereti a morbid dolgokat, így nem fogja belém döfni azt a tűt. Már a gondolatba és belesajdult a karom. Majd lassan belém szúrta a tűt, én meg gyorsan összeszorítottam a szemhájaimat. Majd csak annyit hallottam, hogy „készen is vagyunk!”, majd felállt a székből és utunkra engedett. Én meg elengedtem Zoli kezét és a karomhoz szorítottam a vattát, nehogy „elvérezzek”.

Ránéztem Zoli kezére és azt észleltem, hogy nem történt nagyobb károsodás és az elfehéredett ujjai is visszanyerték az eredeti színüket. Majd rámosolyogtam a mögöttem haladó újfent nagyban vigyorgó Zolira. Vicces volt ilyen gyorsan túl lenni a dolgon, de azért enyhén szánalmas volt, amit műveltem. Én, 16 évesen rosszabb voltam egy öt éves kisgyerektől. Már csak sírva kellett volna fakadnom és máris egy bébi szintjén jártam volna. :D

Mikor elértük a szobám ajtaját, gyorsan kipattantam a székemből és beszáguldottam. Gyorsan becsaptam Zoli orra előtt az ajtót és semmiképp, sem engedtem, hogy bejöjjön. Felvettem gyorsan a ruhámat, majd összepakoltam a cuccaimat a táskámba. A hátizsákom a hátamra dobtam és felkaptam az ágyamról somlóimat. Kinyitottam és a tetejét a kukába dobva és már egy falattal a számban kiléptem az ajtón.

-                 Indulhatunk? – kérdezte, de hallatszott a hangján, hogy nem arra számított, hogy majd vele kell hazamennem.

-                 Alap. – vigyorogtam, majd bekaptam egy újabb falatot a számba, míg ő mögém tolta a tolószéket és én meg örömmel rogytam bele. Majd megindult rohanva. Az ajtó előtt elköszöntünk az őröktől és visszaadtuk nekik a tolószékemet.