Tisztára dühös voltam, még akkor, de most mind ez teljesen elfeledtette velem, hogy mi is történt az imént. Egyszerűen csak furcsa volt. Egyáltalán nem ismertem Alexa ezt a fajta oldalát. Azt tudom, hogy ez a lány annyira sokoldalú, hogy az már majdnem kör, de attól még ez számomra ismeretlen volt. Nagyon, nagyon furcsa és más.

Az ember azért mondja azt, hogy sajnálom, hogy ha a másik megbántott fél nem is bocsát meg, akkor ő megkönnyebbül egy kicsit, hogy legalább ezen már túl van. De mintha Alexa tényleg csak azért mondta volna, hogy én tudjam. Mintha csak előre tudta volna, hogy mit fogok válaszolni, de attól még szerette volna tudatni velem, hogy tényleg kifejezetten sajnálja és az nem érdekelte volna, hogy a válaszom tényleg a bocsánatkérés visszautasítása volt.

De más részről pedig olyan érzésem volt, mintha nem is igazán azért mondta volna, hogy megbocsássam neki a tettét, hanem valami más megmagyarázhatatlan dolog miatt. Mintha egy furcsa titkot vagy nem is tudom mit mondott volna nekem. Talán valami olyan miatt ért bocsánatot, amit még nem is tudok, de talán egyszer valamikor meg fogok érte haragudni. Vagy nem is tudom. De az is lehet, hogy csak én látok e mögött is valamit és csak képzelődöm. Ilyen állapotban minden elképzelhető.

Gondolkodás közben kinyújtottam a lábam és lerúgtam valamit. Gyorsan nyaltam még egyet a nyalókámból, majd megnéztem mi huppant a földre. Felülök az ágyban,. Majd az egy széléra fordulok. A lábam alig éri a talajt már visszahúzom onnan. Hideg. Megpróbálom újból lerakni és most már nagyobb az akaraterőm, tehát sikerül. Teljesen el volt zsibbadva a lábam, így egy kicsit vártam, míg helyre rázódik, majd lenéztem a földre.

A földön egy könyv hevert és a papírtömegből egy levél bújt elő. Felvettem a könyvet és a címét elolvasva, rájöttem, hogy ezt nem véletlenül hagyták itt. Ezt nekem hagyták itt. A könyv címe: Sárkánykönny és Vavyan Fable írta. Már nagyon régen be akartam szerezni ezt a könyvet, csak sosem találtam sehol. Erre most itt van, itt tartom a kezemben. Ennél jobb nem is történhetett velem.

Majd a levelet kicsúsztattam a lapok közül és az ágyra visszaülve olvasni kezdtem. Első, amit észrevettem az a dátum volt. Azon szeptember 4.-e állt, ami azt jelenti, hogy én már több mint három napja itt alukáltam. Majd azt is, hogy több mindenki írta, vagyis minden haverom és egy már ismert írású valaki. Pontosan az a valaki, aki megkérdezte első nap, hogy miről álmodozom. Azért most már tényleg kíváncsi vagyok, ki lehet az. Így hát neki kezdtem a levél olvasásnak!

Hello kiscsaj!

Hogy te mennyire mázlista vagy!

Nem is mázlista, nem lehet túl jó csak ott feküdni és az ágyat nyomni. Tiszta unalom.

Jaj, ne légy már ilyen Leila, csak nem unja halálra magát! Úgy ismered Miát, mintha az unatkozna. Á ez nagyon hülyeség!

Meg azért is, mert most kapta meg ezt nagyon jó könyvet, amire már oly régóta vágyott.

Na, de a térjünk a tárgyra fiúk-lányok, hisz ez egy levél! Nem most kéne veszekedni. Szóval…

Átveszem a szót, mert épp most verekednek meg a levél megírása miatt. Nagy szeretettel küldjük neked ezt a levelet és a könyvet… (visszatértem látod! :D) Na igen és a könyvet. Remélem rongyosra olvasod, mire végre kikerülsz a kórházból.

És gyógyulj is meg minél hamarabb, mert ha nem, akkor kapsz a fejedre!

Te vissza akarod küldeni a kórházba - , azért mert nem jött ki onnan előbb - azzal, hogy leütöd? Te sem vagy normális mondhatom.

Jobbulást kívánunk neked:

Én alias Leila, Alexa, tesód Korni, haverod Zoli, és a hősöd :D

ui: Tényleg gyógyulj meg, mert ezek a hülyék kezdenek az agyamra menni!

-                 Argh… - gyűrtem össze a levelet és vágtam az ajtóhoz.

Tisztára pipa voltam miután végigolvastam a levelet. Igazából enyhén meglepődtem, de aztán újra eszembe jutott, hogy mi történt és teljesen ki készültem. Az első kezem ügyébe eső dolgot – jelen esetben a könyvet – is megfogtam és ki akartam vágni az ajtón. Persze pont akkor jött be a doki, és ha az nem hajol le akkor fejbe találja.

Teljesen meglepődtem az egész miatt, - így hát érthetitek – az egész méreg eltűnt. Helyette egy egész az arcom vörös színű lett és a szememben a meglepődöttség tükröződött. Hisz nem minden nap toppan be pont akkor valaki, mikor az ajtóhoz szeretnél vágni egy könyvet…

-                 Oh… Hello doki! – mosolyogtam zavartan. Majd rájöttem, hogy is szólítottam az előbb, de nem láttam rajta, hogy zavarná, így visszatértem az igazi, magabiztosabb énemhez.

-                 Nem számítottam rá, hogy valaki egyszer így – fordult az ajtó felé, majd vissza. – fog fogadni, de ezt is megértük. Szóljál majd, hogy hozzam vissza a könyvet. – mosolygott rám, majd belenézett papírjaimba.

-                 Oki, doki. – vigyorogtam. – Szóval mikor mehetek?

-                 Hát most még biztos nem. – nézett fel a kórlapomból.- Na és hogy érzed magad?

-                 Makkegészségesnek! Most már mehetek igaz? – ültem fel izgatottan, de ahogy az a doki megrázta a fejét… Azt hittem falnak megyek tőle! Vigyorgott, mintha nem komolyan mondanám, azt, amit mondok, mikor én nagyon is komoly vagyok!!!!! Haza akarok menni!

-                 Nem! – zárta le ezt a témát. – Ájultál már el valamikor ezelőtt?

-                 Nem, de biztos csak nem reggeliztem… Ja, de bocsesz. Akkor csak túl gyorsan álltam fel… Nem ez se lehet bizonyos okokból. Hát, doki, gőzöm sincs arról, mi bajom lehet.

-                 Allergiás vagy-e valamire?

-                 Nem, ha nem számítunk egy pár srácot a suliból. Most már mehetek?

-                 Úgy tűnik, ha bent tartalak, lesz miről beszélgetnünk. – motyogta az orra alatt.

-                 De azért remélem, nem akar emiatt bent tartani. – tettem csípőre a kezem, ezzel lebuktatva magam, mivel ki akartam slisszolni. Erre rájőve, gyorsan megfogtam a kilincset, de lassú voltam és még mielőtt lenyomhattam volna a doki megszólalt.

-                 Nem mész te sehova, kisasszony, feküdj vissza az ágyadba!

-                 De miért?  -nyavalyogtam, miközben engedelmeskedtem parancsának és ledőltem az ágyba. – Nincs is semmi bajom. Ez csak egy szimpla ájulás volt. Írjon valami okot a kórlapomra és engedjen haza. Már így is több, mint három napja itt vagyok.

-                 Vérrög okozta stroke nem szimpla ájulás. – nézett rám rosszallóan. Én néztem előre és csak bámultam ki a fejemből. Egyelőre még nem fogtam fel helyzetet, így hát egy egyszerű kérdést tettem fel.

-                 És? – húztam fel a jobb szemöldököm. (Ez egyre jobban megy :D) Mire a doki mindkét szemöldökét felhúzta, nekem meg leesett, hogy mit magyarázott éppen. – Mi?! – ültem fel gyorsan az ágyban. Mintha egy rugó pattant volna ki a helyéről, olyan voltam.

-                 Te kezdesz egyre izgalmasabb beteg lenni, ha nagyon unatkozom, inkább ide jövök, mint a komában lévő palihoz filmet nézni.. – mondta mosolyogva, úgy mintha mi sem történt volna.

-                 De akkor maga meg minek jött be? És egyáltalán mért kérdezgetett ilyen hülyeségeket, ha már úgy is tudta mi bajom? És ami a legfontosabb. Miért nem viselkedik normális orvosként és mondja el szimplán mi bajom, majd húzz ki? – tettem fel az első három kérdést, ami eszembe jutott. Persze tartogattam még egy párat, de elsősorban ezek illettek ide…

-                 Huh, de összehalmoztad ide nekem… - vigyorgott. – Szóval… 1. Csevegni akartam. 2. Újfent csak csevegni akartam. 3. – emelte fel a hármast mutató kezét. – Ezt te sem gondoltad komolyan. – kacsintott, majd kilépett az ajtón. Felhúztam a szemöldököm jelezvén, hogy furcsállom a doki viselkedését, majd vártam 2 percet. Tudtam, hogy észre veszi a könyvet, amit a földön hagyott, meg a kórlapomat, ami az éjjeli szekrényen van. Majd kopogtak.

-                 Igen? – engedtem le a szemöldököm, majd önelégülten vigyorogva neki dőltem a hideg falnak. De az arcomról azonnal lefagyott a mosoly, amint egy félénk nővér lépett be az ajtón.

-                  A doktor úr küldi a könyvet. – tette le az asztalra. Majd odalépett az infúziómhoz és kicserélte rajta az ürülő tasakot.

-                 Elnézést. Maga nem tudja, mikor szabadulok? – kérdeztem egy kicsit én is félénkebben. Elég fogékony lettem mindenféle érzelemre. Így ha valami félénk jön be, úgy tűnik én is félénkebb leszek az átlagosnál.

-                 Nem bocsánat, de azonnal megkérdezem a főorvos urat, ha nagyon sietős. – válaszolta automatikuson, mint akinek már a könyökén jön ki ez a válasz. Pedig nem tűnt olyannak, aki már egy jó ideje itt dolgozik. (Értsd: fiatal volt.)

-                 Oh nem kell sietni, időm, mint a tenger. – mondtam ironikus hangnemben egy kis gúnyos éllel, ami miatt megdöbbenve nézett rám. – Bocsánat. Igen megköszönném, ha megkérdezné és gyorsan be is szólna válasszal.

-                 Rendben. – mosolygott, majd kilépet az ajtón.

És most várok… De vajon mire? Arra, hogy belépjen végre azon az ajtón valaki. Vagy csak egyszerűen történjen valami. A könyvhöz most inkább nem nyúlok, bármennyire is szívesen el kezdeném az olvasást, attól még mérges vagyok arra, akitől kaptam.

Így csak nézek előre és nem csinálok semmit. Figyelem az óra ütemes kattogását és már vagy háromszor meg is számoltam, hogy hány virág maradt a csokorban. Összesen 10, ami azt jelenti, hogy eredetileg 12 vagy 13 volt. Már nem igazán emlékszem mennyi lett kivéve belőle. Ezt megunva kinéztem az ablakon és rájöttem, hogy az idő rohamtempóban megy. Hisz nem rég még hétágra sütött a nap, most meg már lemenő félben van.

Ránéztem az órára, az 5:38-at mutatott, így hát türelmesen kivártam, míg meg nem érkezik a nővér a várva várt információval. Olyan két percen belül be is toppant egy orvossal a háta mögött, majd a nővér ki is lépett. Én nagyot nyeltem, mert nem tudtam, mire számítsak. Hisz ez lényegesen mogorvább doki volt az előzőhöz képest. Egy újabb nyelés után, felegyenesedtem és figyeltem, ahogy az öreg férfi a kezei között forgatja a papírokat, lapozgatja, majd hümmög egy sort. Sose értettem doki nyelven, de ez nagyon furcsa hümmögés volt, nem jelent sok jót. Majd végül a doktor úr felegyenesedett és rám szegezte sötétszürke szemeit.

- Hmm… - nézett végig rajtam, majd megállapodott a számnál a tekintete. Nem tudom, mit nézhetett rajta. Végül csak leesett, mi lehet olyan feltűnő rajta. Hisz megettem egy nyalókát, ami biztos sárgára színezte a számat és a környékét.

- Doktor úr, csak egy nyalókát hoztak be a barátaim, az színezte be a szám. – szólaltam meg, mire hümmögött egy sort és újra megnézte a kórlapomat.

- Akkor ma nem tudjuk megcsinálni a vérvizsgálatot. – morogta.

- Vérvizsgálat?! – sápadtam el. Az arcomból teljes mértékben kiment a vér…

- Van valami ellenvetése ellene? – húzta a fel a szemöldökét.

- Igen… - kezdtem volna, de inkább nem folytattam, mert egy olyan pillantást lövellt felém, hogy jobbnak tartottam, ha inkább nem folytatom! – Szóval és, ha akkor csináltatom meg, mikor bejön valami látogatóm, utána rögtön mehetek is haza? – csillant fel a remény a szemében, ő meg egy lesajnáló pillantást küldött felém. Felhúztam az egyik szemöldököm, majd gyorsan le is engedtem, mert inkább nem vágyom a válaszára.

- Igen. – morogta, majd kifordult az ajtón, de én utána kiáltottam. – már megint milyen hülyeséget akar kérdezni?

- Mi van rossz napja volt? – kérdezte meghökkenve, majd inkább legyintettem és feltettem a számomra legfontosabb kérdést. – Hányadika van? – jött a bizonytalan kérdés a számból.

- Szeptember hét, vasárnap. Mielőtt még ezt is megkérdezné! – morogta, majd véglegesen kilépett az ajtón.

Szóval szeptember hetedike, azaz vasárnap… Tehát itt vagyok már majdnem egy hete és ha a barátaimon múlik itt maradok még egy pár napot. Képesek lennének arra, hogy elfelejtsék, hogy én is élek. Nem tudom, hogy most sírnom kéne vagy nevetnem. Tiszta igazságtalanság. Basszus, el lett cseszve ezzel az egy héttel az egész évem. Remélem azért tényleg nem lesz ugyanolyan évem, mint ez a hét, mert akkor kikészülök teljesen.