-                 Ezt meg ki küldte?

-                 Mit? – vette ki a kezemből a lapot. – Halvány lila gőzöm sincs. – jelent meg egy ördögi vigyor az arcán, amiből előre tudtam, hogy titkol valamit. – De amúgy engem is érdekel a válasz! – jelentette be, mint egy nyilvánvalót.

-                 Úgy sem fogod elhinni. – fordultam felé

-                 Csak próbáld ki!  - nézett ő is rám kihívóan.

-                 Mennyivel könnyebb ezt elmondani egy barátnőnek, mint egy egyszerű havernak! – sóhajtottam, de aztán szívem szerint visszaszívtam volna.

-                 Egyszerű? – akadt fenn ezen a szimpla szón. – Tudod? Ezt egyszer még megbánod! – emelte fel a mutatóujját fenyegetően.

-                 Oh, most megijedtem. Remegek, mint a nyárfalevél az őszi szellőben… - játszódtam a remegőt és emeltem fel nagyobbításra a kezemet is. Ő meg azt csinálta, amit egyszer én is meg szeretnék tanulni, vagyis felhúzta az egyik szemöldökét. – Bocs, nagyon néha túl költői tudok lenni.

-                 Kímélj meg ezektől a napoktól. – nyögött fel, majd elterült az asztalon. De a karja alatt még egy újabb levél csúszott elém.

Miről álmodozol? Szóval?

-                 Honnan is mertem azt gondolni, hogy elfelejted? – terültem el én is az asztalon.

-                 Ezt én sem értem!  - nyújtózott ki. – szóval?

-                 Nem elég ha azt mondom, hogy helyesbíteni kéne a kérdés mirőlről kirőlre? – kérdeztem, majd az arcom elé raktam a kezem, hogy nehogy észrevegye, hogy enyhén pirosas árnyalatot veszek föl…

-                 Mi lenne ha azt mondanám, hogy nem elég és választ várnék kifejezetten ömlengés és egyéb nyáladzás nélkül? – vette el a kezem az arcom elől és így láthatóvá vált az a nagy vigyor, ami elterült a képén.

-                 Akkor ezzel a két szép kézzel foglak a sírba küldeni! – emeltem fel a kacsóimat, miközben a szemem fenyegetően megvillant.

A legtöbb ember már rég nagyot nyelt volna félelmében, de Zoli nem tartozik ebbe a csoportba. Ő odatartozik, akik ismernek, szeretnek és elfogadnak minden rossz tulajdonságommal együtt. Ezek között található a félelmetes gyilkolási kényszer és szegény kezeimet folyton valami fajta gyilkolászásra akarom használni.

Ő csak felnevetett, majd megfogta a kezem és arrébb rakta, hogy ne legyen útban.

-                 Jól van, jól van, elfogadom a válaszod! – vigyorgott egyre jobban.

-                 De ne mond el senkinek!

-                 Okés. – vigyorgott szélesebben.

-                 Hé, nem arra kértelek, hogy vigyor maratont rendez, hanem hogy tartsd meg szépen magadnak a titkomat. – mondtam halál komolyan.

-                 Én nem rendezek semmi féle maratont, te viszont nagyon is szeretnél egy csók maratont lerendezni… - nem tudta befejezni, mert vállon csaptam és befogtam a száját. – Nocsak, nocsak! Csak nem be fogsz durcizni? – kérdezte vigyorogva és egyáltalán nem sértőn. Én meg válaszul csak a nyelvemet nyújtottam rá, ő meg kinevetetett.

-                 Egyre feljebb kerülsz a halállistámon.

-                 A te… miden? – húzta össze a szemöldökét értetlenkedve.

-                 Egy olyan lista, amin azok vannak, akiknek szívesen kitekerném a nyakát. – mondom enyhe fenyegető éllel a hangomban.

-                 Szóval egy olyan lista, amiben egyszer az első helyen van, másszor egyáltalán nincs benne Dénes.

-                 Te pedig egyre közeledsz az első hely felé.

-                 Te most fenyegetsz?

-                 Miért? Szerinted? – villant meg a szemem.

-                 Szerintem most totálisan be kéne szarnom… De kösz kihagyom. – fordult vissza vigyorogva és kezdte el hallgatni a tanár mondanivalóját.

Lassan én is követtem a példáját és megpróbáltam még a tanár mondókájának a végét elcsípni. Persze nem sikerült, így az egészről teljesen lemaradtam. De csak nem mondott olyat, ami nagyon fontos. Vagy mégis? Annyira fel tudom magam húzni, mikor bizonytalan vagyok. Mert néha amúgy annyira bizonytalan szoktam lenni, vagy mégsem? :D

Na, de mikor már végül vége lett az első három osztályfőnökis órának, már szedhettük a cuccunkat, mert ugyebár mennünk kellett tovább egy másik épületbe, mivelhogy épp tesink lesz. Persze mindenkinél van testnevelés felszerelés (:D), hisz a tanár szadista és képes lenne, minket ruhában tesiztetni. Huh! Ezt már egyszer megcsinálta velünk, de tényleg senki sem akarja újra átélni. Még az a szerencse, hogy csak játszunk és semmi különös. Mondjuk, épp ezért izzadunk le.

Szóval lement az átlag műsör, a picsa-csapat adta elő, miszerint milyen szemétség, hogy tesizni kell már az első nap. Inkább ehhez no komment, mert elég fárasztóak. De azért mindenki átöltözött, így mikor a szadista tanárunk, Pető tanár úr beszólt, hogy induljunk, mindenki felpattant a helyéről és követtük Mr. Szadistát. Végül is amúgy nincs semmi bajom ezzel a tanár csak néha eléggé bekeményít és akkor mindenki teljesen kikészül.

 Most is totálisan fáradtan és izzadtan zuttyantunk le az öltözőbe, még beszélni sem volt ereje senkinek. Bár nagyon csodálkoztam volna, ha valaki el kezdene beszélgetni. Jó mondjuk a picsa-csapatnak, mint mindig, megint be nem állt a szája, mert az egész órát szinte végigülték. Én meg csak vörös arccal öltöztem, miközben figyeltem, hogy már megint milyen műkörmöt akart az egyik csaj.

Majd mikor már a pirosságom is múlni kezdett és Leiláék is végeztek a készülődéssel megindultam fel a terembe, hogy újra láthassam hőn szeretett osztályfőnökünket egy biosz óra alkalmából. Persze a szünetből még volt vagy 10 perc, így még gyorsan bepakoltam a tesi cuccom a szekrényembe – merthogy van külön szekrényem – és leültem a helyemre.

-                 Huh, milyen szép piros vagy ma? Csak nem kemény volt a tesi? – vigyorgott az enyhén izzadt kócos hajú vigyormodell Zoli.

-                 De kemény volt, de úgy látom nektek sem volt semmi. – válaszoltam erőtlenül, mert hogy még egy normális visszavágásra sem volt energia. – Mintha porszívóval kiszívták volna belőlem az összes energiát. – álltam fel és igazítottam meg a ruhámat.

-                 Porszívóval, mi? – vigyorgott, de erre már nem nagyon válaszoltam, hanem inkább elindultam a lányok felé.

Látom, hogy a lányok milyen jól szórakoznak, így hát egy nagy kerülő után tényleg feléjük tartottam. De úgy éreztem, hogy mintha súlyok lennének a lábamon és elnehezedik a járás. Mentem tovább, gondoltam, majd leülök ott valahol. De ezt nem tudtam elérni. Hisz a lábaim összerogytak, én meg a földön kötöttem ki. A fejem oldalra bicsaklott és lassan elhomályosult a látásom, végül már nem láttam semmit. Az utolsó, amit észleltem még, hogy egy kéz érinti a vállamat, de nem sikerül neki elkapnia, hanem a fejem egy hatalmasat koppan a földön.