Z: Mért késtetek óráról? – tolt elém egy papírfecnit Zoli ezzel a felirattal. Én pedig szíves örömest válaszoltam neki

M: Mind1. Amúgy sincs hozzá semmi közöd!

Z: Jó, bocs, csak érdekelt. Nem gondoltam, hogy ilyen titkos. :D

M: Amúgy mért van olyan sejtésem, hogy nem csak emiatt írtál? – tértem a lényegre azonnal.

Z: Az legyen még egy pillanatig az én titkom. ;) – ekkor értetlenül néztem rá. Éppen egy papírra írt valamit, majd azt hozzávágta Kovácshoz. Ja el is felejtettem, hogy ők ketten nagyon jó haverok, hát persze, hogy levelezni fognak.

M: Szóval?

Z: Mi szóval? :) Meg akarod tudni, hogy mit írtam neki, mi? :D

M: Igen is meg nem is.

Z: Jó, mert úgy se mondom el. :D

M: Rendben…, de mi volt az, ami miatt írtál?

Z: Jah tényleg! *csapok képzeletben a homlokomra* Meg szeretnélek kérni arra, hogy segíts összejönni a Kornival! Már hamarabb megkértelek volna, de lepisszegtél.

M: Mi? Ez bután fog hangzani, de azt hittem, hogy randira akarsz hívni. :$

Z: Dehogy akartalak. Az felérne azzal, hogy végleg össze akarok veszni veled. Te olyan vagy számomra, mint egy hugi… Na, de segítesz, ugye? – mi ez komoly?

M: Nem, nem és nem. Kizárt. Soha. Ne is álmodj róla, - Mért érzem úgy, mintha ezt egyszer már mondtam volna?

Z: De miért nem?

M: Nem emlékszel arra, mikor aznap úgy lehordtál, azért mert megpróbáltalak összehozni titeket? Na szóval emiatt akkor este megfogadtam, hogy soha nem fogok beleavatkozni a te magánéletedbe és Korniéba sem.

Z: Emlékszem, de arra nem, hogy ezt a kis fogadás részt megemlítetted volna valaha is.

M: Persze, mert nem kötök minden t az orrodra.

Z: Ez igaz, mert én se. Azt se kötöm az orrodra, hogy Dénest is megkérdeztem ez ügybe, mert sejtettem, hogy mit fogsz mondani. Én se kötöm az orrodra, hogy mi van a levélben, amin keresztül Dénessel levelezünk. :D

M: Khm… Zoli! Nem húztad át eléggé, így én el tudtam olvasni. De most már, hogy ezt is megtudtam, elmondhatod mit válaszolt. :D *a lehető legszélesebben és legszemetebbül vigyorog* - kíváncsi vagyok ebből, mi fog kisülni.

Z: Jól van. *sóhajt színpadiasan* Ha már ez kiderült, akkor elmondom. Dénes is ugyanazt válaszolta, amit te. *most már ördögien vigyorog*

Igazi nagy seggfej barátom van, de azért tudja, hogy mikor mit kell mondani, vagy tenni, hogy megtudjon valamit. Valahogy belőlem harapófogóval kell kihúzni mindenféle titkot. Sőt néha egyszerűen csak rá lehet jönni, nem is kell megszólalnom. Bár a barátaimnak nincs erre szükségük, minden helyzetben tudják mit kell csinálni. Szerencsére.

Igazából egy régebbi esetből adódóan lettem ilyen nagy – hogy is nevezzem – titokmegőrző, akiből alig lehet kiszedni valamit.

Olyan hetedik év eleje felé, novemberben járunk, mikor is bejött egy nagyon helyes srác, aki mindig kint szokott dumálni a haverjaival. Totálisan helyes volt és én meg pontosan ennyire bele voltam esve. Még soha életemben nem beszéltem vele, de azért tudtam róla akkoriban egy pár információt azzal kezdve, hogy barátnője van. Persze innentől tudtam, hogy semmi esélyem, ezért elárultam Júliának, az akkori legjobb barátnőmnek. Aznap meg is mutattam neki, hogy kiről is beszéltem. Nem érdekelte innentől különösebben.

De másnap tanulás közben kézen fogott és kirángatott az erkélyre, ahol a srác egyedül volt kint, majd megszólalt Juli:

-                 Mindig azt mondtad, hogy mennyire összejönnél ezzel a sráccal, nem?

-                 De, de… - kezdtem de félbeszakított.

-                 Akkor most itt a lehetőség! – súgta a fülembe, majd a fiú felé lökött. Persze én ellenkeztem, mert hát mért akarna egy ilyen srác egy olyan lánnyal járni mint én. Persze ezt a lehetőséget neki is felvetettem. – Ha te nem, akkor majd én!

-                 Ne! – fogtam meg a kezét, ne hogy elmenjen. De ő ezen a téren okosabb volt valamivel. A másik kezével a fejem fölé mutatott és elordította magát.

-                 Hé, te srác csíkos felsőben! Ez a csaj totálisan beléd van esve! – a srác persze megfordult, én meg szó szerint elmenekültem.

Az egyik üres tanterembe rohantam, ahol leültem a sarokba. A lábamat felhúztam és átfogtam a kezemmel. A fejemet pedig a térdeimre hajtottam és úgy vártam, hogy megnyíljon alattam a föld és elsüllyedjek szégyenemben. Teljesen és totálisan égtem az arcom pedig kipirosodott. A hajam útközben kiengedtem, mert az nagyjából eltakarta az arcom vörös árnyalatát.

Majd lábdobogásokat hallottam, végül azt, hogy kinyílik az ajtó. Pontosan ebben a pillanatban néztem fel és ő meg rám mosolygott. Még jobban elpirultam és az arcomat pedig eltakartam a kezemmel. Pár pillanat múlva egy kezet éreztem a csuklómon, majd a srác elhúzta az arcom elől. Az államat felemelte és egy lágy csókot adott a számra. Majd megszólalt.

-                 Ne szégyelld az érzéseidet! Olivér vagyok! – mosolyodott el.

-                 Boldog névnapot! – vágtam rá, mert tudtam, hogy ma van az Olivérek névnapja… Ő meg elnevette magát, majd felállt és kisétált.

Egyszerre szégyenkeztem és örültem. Szégyenkeztem a „Boldog névnapot!”- os válaszom miatt, de örültem, mert megkaptam életem első, igazi csókját. Csak kár, hogy ilyen körülmények között. Másnap persze nagyon is összevesztem Julival, de nem volt olyan vészes pár hónapon belül enyhült ez a viszony és újra jó barátnők lettünk.

Még ma is megborzongok, ha visszaemlékezek erre az élményre, amitől mind a kétféleképpen kiráz a hideg. Persze a srácon kívül senki se tudja a teljes történetet. Még jó! Bár így jó szerével hazudok a legjobb barátaimnak, ha azt mondom, hogy az első csókomat Botondtól kaptam hetedik év végén. Mondjuk így is úgy is imádok titokzatos lenni, szóval ezt se olyan nagy bűn.

Az emlékeim között való turkálásokból, igazából az rázott fel, hogy az egyik srác az ölembe esett, amitől mindenki nagy kacagásban tört ki. Persze én elpirultam, de megráztam a fejem és lelöktem Dénest.

-                 Mit tapizol Angyal? – állt fel a földről Kovács.

-                 Oh te meg mit kerestél az ölemben, Kovács? – kérdeztem vissza, amivel le is zártam a veszekedést. Persze észre se vettem, hogy közben felálltam és pontosan Kovács előtt álltam és a mellkasát bökdöstem. Majd mikor elment, hirtelen megjelent mögöttem Leila.

-                  Azért ez egy kicsit szánalmas már!

-                 Jaj! – ugrottam egyet, mire sikerült visszahuppannom a székemre. – Mégis mire gondolsz?

-                 Hát, hogy folyton a vezetékneveteken szólítjátok egymást. Már csak ti vagytok az egyetlen páros, aki ezt teszi. – vonta meg a vállát.

-                 Na és? – húztam fel a szemöldököm és beálltam abba a tipikus állásomba. Mikor a kezem a csípőmre teszem és félredöntöm a fejem. Sokaknak az agyára megy.

-                 És? – visszhangozta meglepődve, de azért válaszolt. - És mintha Dénes direkt szólítana Angyalnak.

-                 Persze, mert ez a vezetéknevem. – húztam fel a szemöldököm jelezvén, hogy halvány lila gőzöm sincs arról, hogy most miről zagyvál perpillanat.

-                 Nem hiszem, hogy ez bújna meg az egész mögött. – kacsintott rám, majd helyet foglalt, mikor a tanár belépett.

Ez alatt meg, mit értett? Meg mi volt ez a kacsintás? Talán értenem kéne miről beszélt? Hisz Angyal a vezetéknevem. Ezt sem megváltoztatni, sem eltüntetni nem lehet. Szóval ez a nevem és én imádom. Nem tudom, mi bújhatna meg az angyal mögött. Mégis mi mást jelenthetne4 az, hogy Angyal?

A válasz nagy koppanással ért földet. Hát persze! Az Angyal annyit tesz, hogy angyal. Ezt nem lehet jobban megmagyarázni. Angyal, mint egy védőangyal, aki egy barát személyében jelenik meg. Vagy egy angyal, aminek egy glória van a feje fölött. De az elképzelhetetlen, hogy tényleg valamilyen angyal lennék Dén… akarom mondani Kovács számára. És ami a leginkább elképzelhetetlen, hogy tényleg úgy lennék az angyala, mint ahogy Leila gondolja. Merthogy a kacsintás nem jelenthetett mást, csak annyit, hogy szerinte belém van zúgva. Ezt nevezik úgy, hogy: Álom, álom édes álom.

Mert hogy én totálisan és visszavonhatatlanul beleestem Dénesbe. Szinte már fél éve azon reménykedem, hogy ez is olyan, mint mikor az utcán elment egy srác mellettem és olyan egy hétig a rózsaszín fellegekben jártam, mert rám mosolygott. Igazság szerint soha többé nem láttam. De most úgy érzem magam, mint amilyen a vonalzóm volt még hetedikben. Két oldala van, az egyiken a szeretlek általam ismert nyelveken és a másikon, az utállak többféle nyelven. Ekkor ez a vonalzó többet tudott rólam, mint mondjuk az akkori legjobb barátnőm. Kívülről utáltam a srácot, belülről pedig megborzongtam, amikor megszólalt. Szó szerint csüngök minden szavát. Néha még az értelmét sem fogom fel. De amikor meghallom azt a lágy, mély hangot, a szívem kihagy egy dobbanást. Ez lehet, hogy enyhén nyálasan hangzott, de attól még így van és ez megváltoztathatatlan…

A gondolkodásból arra eszmélek, hogy valaki megállás nélkül bökdös. Gyorsan megráztam a fejem és kérdőn összehúzott szemöldökkel Zolira nézek, mire ő csak megvonta a vállát és egy lapot csúsztatott elém. Csúcs egy újabb levél. Már csak ez hiányzott! Ez állt benne:

Miről álmodozol?

A lapot össze-vissza forgattam, de nem tudtam sehogy se rájönni, hogy kiírhatta. A kézírását se ismertem fel, bár azt jószerével csak a barátaimnak ismerem fel. Körbenéztem a teremben is, de nem nagyon volt valaki, aki nagyon is rám koncentrált volna. Aztán beugrott. Talán Zoli tudja, hisz ő adta át a levelet, tehát valami haver.