1.fejezet: Az elején minden jól indul…

-                 Jó reggelt kívánok! – hallatszott fel a maximum hangerőre tekert rádióból egy félőrült, reggel hatkor kelő vadbarom hangja, aki tökéletesen ki tud zökkenteni egy csomó szép álomból ilyenkor. Mert amúgy jót lehet rajta röhögni, de azért a reggel hat az neki is túlzás. – Fél hét lesz 3 perc múlva, köszöntünk újra minden korán kelő hallgatónkat!

Egyre jobban hangosodó trappolás jelezte, hogy közeleg a veszély. A szobámban hirtelen világosság lesz, amit a szemhéjamon át beszűrődő fény jelez. Nyöszörgés hagyja el a számat, amint apám a reszelős hangján megszólal. Gondoljatok bele! Nem éppen kellemes ezt meghallani, mikor éppen az előbb fél kómás állapotban szenvedtem.

-                 Gyerünk ki az ágyból! Kezdődik a suli! – kiáltotta tapsolások közepette, majd megfordult, hogy amint kilép a szobámból, a többieket is hasonló szadista módon ébressze… Felültem az ágyamban és megpróbáltam kidörzsölni a szememből az álmosságot, több-kevesebb sikerrel. Majd még mikor volt elég időm megfogtam az első kezembe akadó tárgyat és megpróbáltam hozzávágni. Ő persze mielőtt megtehettem, volna már bezárta az ajtót. – Egy meg van, jöhet a következő! – szűrődött azért még be.

-                 Ah… - nyögtem, miközben a párnát az arcomra szorítva és tombolva visszadőltem hanyattfekvésbe. Így sikerült teljes erőmből bevágnom a fejem. – Istenem! - nyögtem újra, miközben még egy tombolást követően visszaültem.

-                 Á! – sikította a szomszéd szobában Kornélia, majd kicsapta nálam az ajtót és enyhén szólva nagyon is vizesen száguldott be a szobámba. Majd egy ruhadarabbal a kezében, az ajtót tárva-nyitva hagyva maga után el is tűnt a szobámból. Egy újabb csapódás jelezte, hogy a fürdőt is elfoglalta.

Biztos furának tűnik számotokra ez, de nálunk ez minden napos. Így kezdődik egy átlagos nap ebben a családban. Sosem lehet tudni miféle ébresztő kínzást találnak ki anyáék. Olykor egy-egy csiklandozás, néha egy gyomorforgató, fülsüketítő opera szám járja be a házat. De a vizes eseten én még csak egyszer estem át, mikor visszabeszéltem. Még azóta sem tudom, honnan került elő az a vödör víz olyan gyorsan…

Mellesleg Angyal Mia névvel áldottak meg a szüleim most már pontosan 16 évvel ezelőtt. Kornin kívül még egy bátyussal büszkélkedhetek, akit személy szerint Andrásnak hívnak. Mindkettőt úgy imádom, ahogy vannak. Lassacskán már függő vagyok és tényleg nagy nehézségekkel tudnék leszokni róluk. Így van ez anyával és apával is, bármily szadista hajlamaik vannak a reggeli ébresztéssel kapcsolatban. :D

Majd miután megbizonyosodtam róla, hogy semmmilyen fontos információt nem hallgatok el és, hogy a fürdőszoba is tökéletesen embermentes, kihasználtam a lehetőséget és még az elsők között próbáltam lezuhanyozni. Hisz sietnem kell, mert öten vagyunk és négy ember is képes teljesen kimeríteni a meleg vizet, ami csak hat órára rá melegszik újra. De persze nem jártam sikerrel, mert hát mért jártam volna. Én az örök kétbalkezes szerencsétlen?! Persze tényleg elfogyott, és szerény személyemnek jéghideg vízzel kellett lezuhanyozni, bár így legalább valamennyire felfrissültem.

Csöpög rólam a víz, mikor kiszállok a zuhanyfülkéből és vacogok a hideg víztől, így hát gyorsan magamra tekertem egy törülközőt. Majd egy lépést téve egy pillanat alatt a fenekemre érkeztem. Tehát mikor felálltam jobbnak láttam, ha kapaszkodva folytatom utamat, így minden lehetséges helyen megkapaszkodtam. A szobámban gyorsan megtörülköztem, majd valami jó, és elfogadható pólót és nadrágot vettem magamra. Majd a szinte üres táskával a hátamon ugrándoztam le a lépcsőn, ahol megcsapta a finom reggeli illata az orromat. Táskát ledobtam a falhoz, majd levágódtam az egyik székre, hogy megreggelizhessem.

-                 Jó reggelt! – üdvözöltem a többieket, akik már rég lent ültek az asztal körül. Andris és Lia fáradtan ette a reggelijét, ami bundás kenyér volt. Hogy én mennyire imádom!

-                 Egyszer el kell árulnod, hogy milyen dilibogyót szedsz, hogy mindig ilyen friss vagy minden reggel! – szólalt meg az enyhén még mindig kómás Korni, akin látszott, hogy az én „dilibogyóm” is alig segítene. Válaszul csak nevettem, majd beleharaptam ez egyik kenyérszeletbe.

Kaja után még elővettem egy kicsit a kötelező olvasmányt és egy csokit majszolva olvastam, miközben a földön ültem. Öt perc múlva indultunk, szóval a könyvet belesüllyesztettem a táskámba és felpattantam a földről. Korni sietetett, de nem kellett sokáig, mert amint felkaptam a hátamra táskát már útra kész voltam. De azért még gyorsan a fejembe nyomtam a sapkám, ami miatt Lia helytelenítőn nézett rám. Szóval nekivágtunk az útnak a suliba. A gyomrom meg összeszorult, mert ugyebár sokat változtam tavaly óta és nagyon izgultam, amiatt, hogy mit fognak hozzám szólni.

Igazából tényleg nagyon sok dolog „módosult” rajtam. Elsősorban a hajam… Az kész katasztrófa volt, de most már… Huh! Egyre többet nézem magam a tükörben, végre tetszik a látvány, de most komolyan. Szóval frufrum lett és a derékig érő hajamat levágattam vállig érőre. Az alap barnából enyhén szőkés lettem, merthogy szőke csíkokkal dobtam fel a frizurámat. Na és most már nem kell olyan sok mindent foglalkoznom vele, max. kivasalni. Mert csak reggelente össze kell borzolnom egy kicsit és tökéletes. Meg néha egy kicsit felzselézem az alját, hogy szerteszét álljon. Meg egy kicsit le is fogytam mostanság… Persze szerintem nagyon jól nézek ki, de azért tényleg nagyon kíváncsi vagyok, mit is gondolnak majd rólam.

Mikor a teremhez értünk, előbb beengedtem Kornit, de úgy hogy én nem látszódtam. Majd figyelmesen végig hallgattam, ahogy Korni elmagyarázza a lányoknak, hogy mindjárt jövök én is. Végül olyan öt percre rá sikeresen rászántam magam és lehajtott fejjel beléptem a terembe. Így nem láttam semmit a többiek lábán kívül. Persze ez nem tartott sokáig, mert mért tartott volna. Ez tiszta képtelenség lett volna. Történetesen az egyik srác – a cipőjéből ítélve – átkarolt és megszólított.

-                 Hello kislány! – uhh… Ez Zoli…

-                 Úristen, Zoli, ezt te sem gondolod komolyan! Komolyan így szoktál csajozni? Ez egyáltalán melyik lánynak jön be? – kérdeztem a nagy karját leszedve a nyakamról…

-                 Mia? – szedte le a piros kockás sapekomat Zoli, majd a kezeimet is az arcomról. – Tényleg te vagy az? Hú, de… megváltoztál!

-                 Most komolyan? Hogy nézzek ki? – fordultam meg, kicsit se szégyenlősen Zoli előtt, hisz nagyon jó haverom. Már ovis korunk óta ismerjük egymást. Lassan 10 éve.

-                 Hű… A kinézetedről, csak annyit: Hé, Adonisz! Nem kell egy Aphrodité? – nevette, miközben Doni értetlenkedő képpel nézett felénk, majd döbbenet csillant a szemében. A közelében ott állt a döbbent Alexa és Leila is.

Adonisz egy jófej srác amúgy, de azért év elején cukkoltuk a neve miatt. Bezzeg most már megdöbbentő, hogy mennyire illik hozzá ez a név. Persze ezt ő is tudja magáról, szóval egy kicsit beképzelt, de még tűrhető. Mindig szűk pólókat vesz, mert tiszta izom. Hetedik év elején, mikor meglátta őt Alexa így, a csaj nekiment egy oszlopnak és azóta hord ilyen felsőket. Biztos beindította a fantáziáját ez a dolog.

-                  Mia, azonnal vonszold ide azt a formás seggedet! – ordibálta át az egész termen Alexa.

-                  Nicsak ki beszél MAMI! – válaszoltam. – Ezt most visszakérem – vettem ki Zoli kezéből a sapkámat. – és most viszontlátásra fiúk! – emeltem meg a „kalapom”, majd egy széles vigyor kíséretében „ellibegtem” Alexáékhoz. – Itt vagyok! Már megint mi rosszat csináltam?

-                 Levágattad a hajad! – szólalt meg most Leila, mire én felnevettem. Pont ekkor ment el mellettünk egy általam kifejezetten utált srác és sajnos meg is hallotta.

-                 Úúú, Angyal, hallottad? Levágattad a hajad! – utánozta Leilát picsás változatban, én meg úgy bemostam volna neki.

-                 Jaj, Kovács, húzz már innen! – fintorogtam.

-                 Oké. – fogta meg a kezem és elhúzott. De arra nem számított, hogy azzal a rántással én pontosan elé kerülök. Szinte csak egy centi választott el minket. Elég kényelmetlenül éreztem magam, de még jó, hogy én voltam az, aki először kapcsolt.

-                 Elengednéd végre a kezem? – céloztam arra, hogy még mindig a kezemet szorongatja.

-                 Aha, bocs… - szólalt meg zavartan, majd elballagott.

-                 Abbahagyhatnátok végre? – sóhajtott Leila, majd felült a mögötte lévő asztalra, én meg követtem a példáját.

-                 De egyáltalán miről beszélsz? Mi semmit sem kezdtünk el… szerencsére.

-                 Igaza van! Mit kerülgetitek a forró kását, semmi értelme. – helyeselt Alexa.

-                 Azért, mert ha most belevetnénk magunkat, akkor rögtön ki is szállnánk belőle és csak tovább folytatnánk, míg ki nem hül… - vontam a meg a vállam és feladtam a hazudozást, amit már egy jó ideje csinálok.

-                 Áha… - mutatott rám Leila, miközben leugrott az asztalról. – Tudtam én. Én előre megmondtam.

-                 És ezt most szándékozod nekünk emberi nyelven is közölni? – húztam fel a szemöldököm, mert most történetesen nem ugrott be mit akar ezzel mondani.

-                 Az ezelőtti mondatod tudod milyen nagyon félreérthetően hangzott? – válaszolt úgy hogy az ember, aki nem hallotta az előbbi beszélgetésünket, nem tudhat meg belőle semmit. Itt történetesen Lucára és barátnőjére, Júliára céloztam, aki itt haladt el mellettünk. Ők a legnagyobb pletykafészkek az egész iskolában! Mondhatni mindenkiről tudnak mindent.

-                 Az nem… - próbáltam tiltakozni, de inkább felhagytam vele, így máshogy folytattam, mint szerettem volna. - …csak úgy hangzott. – legyintettem, majd leültem a saját helyemre, Zoli és még egy srác, Tibor közé.

-                 Na és nincs kedved…? – kezdte volna Zoli, de én egy felemelt mutatóujjammal beléfojtottam a szót.

-                 Tökéletesen kezdted. – vigyorogtam rá.

Még egy öt percet elbeszélgettünk, míg nem belépett Horváth tanár úr és megkezdődött az óra. Ez jószerével csak annyiból állt, hogy tanár úr elmondta a fontos információkat. Mint például, hogy mikor van orvos, mennyit kell fizetni a kajáért és a többi, és a többi. Mintha csak azt hajtogatná folyton, hogy unalom, unalom és temérdek unalom. Esküszöm többen felébrednének, ha meghallanák ezt Horváth tanár úr szájából. De mire én ezt kitaláltam már ki is csengettek, így fel kellett kelnem a székemről. Na jó ezt nem önszántamból csináltam, csak Korni rángatott fel onnan.

Egy kicsit megrázogatott, mire én kidörzsöltem a szememből az álmosságot és pislogtam egy párat. Majd követtem őt bármerre is rángatott. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek vagy legalább vigyorogjak, mert elég fura látvány lehettünk, amint ő a pulcsim ujját fogva rángat valamerre. Végül kiderült, hogy csak az erkélyre vitt ki, ahol megölelt…

-                 Lehet, hogy túl sokszor kérdezem, de… Biztos nem vagy beteg? – bontakoztam ki az ölelésből és fogtam meg a homlokát, mire ő csak karba tett kézzel nézett rám. Ezért visszahúztam egy szisszenéssel. – Mondom hogy lázas vagy... – mosolyogtam, mire ő egy „Lehetetlen vagy” kifejezést öltött az arcára, amitől én megnémultam és hagytam, hogy beszéljen.

-                 Rájöttem valamire… - jelentette ki. Én erre csak neki dőltem a falnak és egy érdeklődő pofát vágtam, mert mindenki tudja mi lesz abból, hogyha Lia rájön valamire. Igazából semmi sincs. Elmondja, meghallgatjuk és aztán általában mindenki megy a dolgára. Öt perc múlva már őt se nagyon izgatja. Bár most nagyon vidám és reménykedő fejet vág, szóval lesz belőle valami.

-                 És? – sietettem, mert nem akart ennél többet mondani.

-                 Szóval… Te és Zoli nagyon jóban vagytok, igaz?

-                 Igen, de mivel ezt mindenki tudja, hisz már 10 éve barátok vagyunk, ezért reménykedem benne, hogy nem ezért rángattál ki a teremből, mikor olyan jól szunyókáltam.

-                 Nem, dehogy. Szóval te segíthetnél! – öltött fel egy bizakodó arckifejezést.

-                 Mégis miben? – húztam össze a szemöldököm.

-                 Miben, miben? Hát abban, hogy én és Zoli végre összejöjjünk… - válaszolta. Hangjából öröm csendült ki, mikor kiejtette ezeket a szavakat. Hogy ezek milyen hülyék! Kívülről utálják egymást, míg belül… olvadoznak egymás hangjától is.

-                 Nem, nem és nem. Soha. Kizárt. Ne is álmodj róla. – tiltakoztam és közben felemeltem a kezem.

-                 De miért nem? – kérdezte.

-                 Nem emlékszel? Megfogadtam akkor este, hogy soha többé nem avatkozom bele a magánügyeidbe attól függetlenül, hogy az jó neked vagy rossz. Én próbáltalak összehozni vele, de te is tudod mi lett belőle. Szóval ne is álmodj róla. Meg amúgy is miért akarnál már első nap bepasizni, csak szépen fokozatosan.

-                 Igen? – kérdezett kíváncsian és reménytelien csillogó szemmel, mert tudta, hogy folytattam volna, amivel tudok neki segíteni, de szerencsére a csengő megmentett. – Igazságtalanság. – morogta, majd visszarohantunk a termünkbe, de nem sikerült a tanár úr előtt. Szerencsére van olyan kedves a tanár úr, hogy nem szidott le, hanem csak hagyta, hogy leüljünk.

-                 Szóval, kezdjünk neki az ültetésnek… - dörzsölte össze a kezét, nekem meg azonnal a magasba lendült a kezem ezzel megütve Zolit. – Mi az Mia?

-                 Hogy már tavalyi év végén már volt ültetés.

-                 Köszönöm, hogy szóltál, akkor csinálhatom az adminisztrációt. Szépen halkan beszélgethettek… - mondta, majd leült a székére és elővette a naplót.