17. fejezet

Hát…

Nathan

Mi a…?

Alex komolyan megcsókolta vagy csak káprázik a szemem? Ez… nem… lehet… igaz… Ez az első vagy már – míg én a kórházba feküdtem – több is volt? Hogy történhet ilyesmi? Á! Ez nagyon bosszantó… Mi van akkor, ha nem jelenek meg? Talán tovább is mentek volna?

Miközben a fortyogtam a dühtől hallottam, hogy valaki a nevemet ordibálja és hátra se kellett néznem, ahhoz, hogy ponotsan tudjam ki az.

Emily volt, aki biztos meg akarja magyarázni, hogy mi volt ez az egész. De nekem nem kell magyarázat kiválóan láttam mi történt. Azért ennyire még én sem vagyok fiatal. Nem kell nekem felvilágosítás, köszönöm szépen.

Ez borzalmas! És tudjátok mi ebben a legborzalmasabb? Hogy egyáltalán nem is haragszom Emyre, csak felhúzott a dolog ennyi. Igazából inkább Alexen vezetném le a feszültségemet.

Vajon hány féleképpen lehetne megölni?

Na jó, ez azért egy kicsit túlzás, de az hogy szívesen leütném és gyomorszájon vágnám, az már egy kicsit sem.

Szóval ezt nevezik féltékenységnek! Marha jó érzés… Komolyan! Minek létezik a féltékenység, ha egyszer nincs benne semmi jó!

Útközben megérkeztem a számunkra kitalált a házhoz. Gyorsan bevágtam az ajtót, mire többiek akik a konyhában ülve ettek felfigyeltek rá. Délután 4 óra van, nem tudom minek. De az biztos, hogy többen is az asztalnál ültek és kajáltak.

-             Neked meg mi bajod, hogy az ajtón vezetted le azt? – kérdezte jó öreg barátom, Matt.

-             Semmi - vágtam rá idegesen.

-             Na azért nem lehet ilyen rossz! – csattant fel Szonja meghallva a válaszom. Ezzel dühösebbnek éreztem magam, mint kellett volna. Hisz ez egy ártatlan mondat volt, én meg teljesen kiakadok.

-             Áh nem! Tudod milyen az az okkal való féltékenység? – megrázta a fejét. – Na látod én is így gondoltam.

-             Nem kérsze egy szendvicset? – bukkant elő a konyha felől Janie feje. Ez valamiért nyugtatólag hatott rám (talán mert egy kicsit elterelte a témát), így bólintottam egyet. – Oké, gyere itt van! – nyújtotta felém, miközben az asztalhoz hívott. – Közben magyarázd el, mi is van ezzel az okkal való féltékenységgel!

-             Alex és Emily… - ráztam meg a fejem, hogy eltűnjön a szemem elől, mikor láttam őket csókolózni. – Alex lesmárolta Emilyt, aki nem látszott, hogy nagyon tiltakozna. De… bár nem tudom… Ennyit láttam, többről nem is tudok. – néztem jelentőségteljesen a lányokra.

-             Én sem. – vonta meg a vállát Janie. – Nem lehet, hogy rosszul láttad? Talán nem is Ricky volt az, hanem egy másik lány, aki…

-             Aki kisértetiesen hasonlít Emilyhez? Na ne nevetessél már Janie! Tudom mit láttam, meg mikor észrevett rögtön a nevemet ordította, hogy hagy magyarázza el! – mondtam egy nagyon keserű hangon.

-             Elég! Ezt most hagyd abba! Ezt a keserű féltékenységet és a dühödet most fejezd be. Tisztában vagy vele, hogy kiről is beszélsz! – fordul felém Szonja. – Nem elég hogy a barátnőd, de még tisztára bele is van esve egy bunkóba, alias beléd! Komolyan kinéznéd belőle, hogy megcsal? – kérdezte erre, mint végszóként az ajtó csapódott és megláttam a belépő Emilyt.

-             Nath. – mondta bűnbánó hangon.

Valamilyen válasz nélkül vágtattam fel a szobámba, ahol dühösen bevágtam az ajtót! Ami mellesleg majdnem kiszakadt a helyéről, de csak MAJDNEM!

Komolyan mondom az eszem meg áll! Valami frappáns visszavágást mondtam volna Szonjának, amire megjön Emily. Vagy talán egy sóhajjal igazat adtam volna neki. Már nem is tudom mi történthetett volna, bár ezt már sose tudjuk meg.

Míg én itt gondolkoztam egy kopogást hallottam az ajtón, mire én nem hogy kinyitottam volna azt, hanem inkább kulcsra zártam, amit gondolom a kopogó is tisztán hallott, hisz síri csönd volt.

-             Nath, kinyitnád, könyörgöm! – dörömbölt az ajtón, már majdnem sírva és a dühét elfojtva. Bár nem is tudom, mi oka van dühösnek lenni, nekem van, de neki mi? – Hadd beszéljek veled, utána kidobhatsz a szobádból és esküszöm, soha többé még a közeledbe se megyek.

-             Nah persze. – mormogtam az orrom alatt, de persze ő nem hallotta olyan halkan.

-             Hadd magyarázzam meg! Ha beengednél és nem kéne ordibálnom, talán sikerül normálisan elmondani, amit szeretnék!

Kezdett magyarázkodni, mire én unottan felpattantam és az mp3-mon bekapcsoltam a zenét, mikor észrevettem, hogy a zenén keresztül is beszűrödnek a hangok, kikapcsoltam és az ágyamra dobtam azt. Hallottam, hogy valaki nekidől az ajtónak és valami súrlódik a felületén.

Tehát biztosra vettem, hogy Emily az ajtónak dőlve guggol a földön. Én is valahogy úgy ültem bár én az egyik lábamat kinyújtottam. A másikon pedig az egyik karomat helyeztem el és a fejemet az ajtónak dőlve figyeltem Emily minden egyes szavára, bár nem is értem mért.

-             Tudod Nathan! – mondta halkan, így alig értettem. minden szavára erősen koncentráltam, hogy kivegyem, mit mond. – Nekem nem számított az a csók. – kezdte majd egy sóhajjal rájött, hogy nem is így kellett volna kezdenie. Ökölbe szorítottam a kezem, majd nagy nehezen sikerült ellazulnom újra. – Minden az én hibám, szóval ne is hibáztasd Alexet ő nem tehetett erről.

-             Ahha persze még véletlenül sem ő kezdeményezte a csókot. – nahát már magamban beszélek, vagy legalábbis senki se hallja.

-             Ha szóltam volna neki, hogy én tényleg szeretlek, akkor talán nem csókolt volna meg. De én nem tudtam, hogy mondjam el neki és amúgy sem gondoltam, hogy ez megtörténhet. Sőt egyáltalán nem gondoltam bele. – nyomta meg az én szót. – Szóval engedj be és vezesd le a dühödet rajtam. Mert inkább azt, minthogy szenvedjek igazságosan, azt nem bírnám ki.

-             De én nem akarom, hogy szenvedjen. – suttogtam magam elé, pedig ezt félig neki szántam.

-             Én… - idáig sikerült kibírnia sírás nélkül.

Úgy odamentem volna hozzá, hogy megvigasztaljam, de makacs vagyok és kényszerítettem magam, hogy meg ne mozduljak és ki ne nyissam az ajtót. Kívülről pedig behallatszott a sírás, amivel egy halk léptek is társultak.

-             Mi történt? – hallottam Janie hangját. Na de jó, még hallgatózom is.

-             Alex megcsókolt én meg ellöktem magamtól és megmondtam neki, hogy nekem barátom van. Persze pont ekkor jelent meg Nath, aki dühösen csörtetett vissza ide, én meg csak rohantam utána a nevét kiáltozva. Persze mindenki hülyének nézett ez nem vitás. – éreztem a hangján, hogy itt elmosolyodott, de aztán sírósan folytatta tovább. – Szóval most itt üvöltözök az ajtóval és könyörgöm neki, hogy nyíljon ki és engedjen be ez a féleszű majom, akit én úgy imádok. – újabb mosoly suhanhatott át az arcán. De még én vagyok majom???

-             És ha nem látta volna, akkor is elmondtad volna neki? – kérdezte nagy nyugodtan Janie. Bár ez milyen kérdés? Mért mondta volna?

-             Igen. – vágta rá azonnal gondolkodás nélkül. – Mindenféleképpen. tudod, hogy nem bírtam volna a szemébe nézni, ha hazudok neki és ez mindenféleképpen jobb így.

-             Nyugi egyszer majd megbékül. Senki se bírja örökké, főleg, ha olyan szerelmes, mint amilyennek látszik. Na és hogy állunk a te szerelmeddel? Azt látom, hogy a fellegekben jársz, de hogy ki miatt… - mondta kétkedve, erre persze magam elé képzeltem Emily villámló szemeit és, hogy mi fog következni.

-             Hát persze, hogy Nathan miatt… - úgy tűnik mind ez elmaradt. – De tudod a látszat csal. – mi van? – Én a rólam sugárzó szerelmet a négyzeten érzem Nathan iránt. És ha netalántán hallod, amit mondok Nathan, akkor tudd, hogy szeretlek. Érted szeretlek. – csak két féle esetben mond matekos hasonlatokat, ha…

-             Te most ideges vagy, vagy ezt nagyon is irónikusan mondtad?

-             Ideges, ebben az egyben soha nem lennék irónikus. A szerelem az egyetlen dolog, amiben nem lehet semmi irónikusságot találni. Ez én általam bizonyított tény.

-             Persze a gúnyt azt lehet…

-             Hát azt szinte mindenben. – válaszolta, már kevésbé rosszkedvűen.

-             Na és ha szabad kérdeznem, mért is vagy olyan ideges? – érdeklődött tapintatosan Janie, mielőtt még újra elrontaná a hangulatát.

-             Szerinted? Úgy általában mik is szoktak történni az ilyen esetekben? – válaszolt kérdésre, kérdéssel, amivel alapvetően tényleg megválaszolta azt.

-             Hatalmas, mindenki tekintetét magára vonó, hangos, egymást szidalmazó veszekedések – életemben nem hallottam még valakit ennyi melléknevet használni. Minden nap tanul az ember. – borzalmas szakítás és a lányok ez esetben mindenféleképpen végig bőgnek egy egész napot, talán kettőt. Szóval emiatt? Igazából ez egy kis hülyeség, ami miatt nem kell idegesnek lenned. Az a maró, keserű gúny, ami a szájából hangzott abból mindenféleképpen egy hatalmas féltékenységi rohamra számíthatunk.

-             Talán… Mikor lett belőled ilyen nagy…hmmm… figyelmességed mitől nőtt meg ilyen nagyra? – fogalmazta át a kérdést és én még mindig el sem hiszem, hogy hallgatózom.

-             Nem tudom… De hányszor is volt veszekedés köztetek?

-             Egyszer-kétszer.

-             Na és hány napig is tartott az a bizonyos mosolyszünet?

-             1 nap vagy pár óra attól függ, honnan veszünk.

-             Na gyere ágyba duglak, mint egy öt évest az anyja, aki lemaradt a deszertről. – de mivel gondolom Emily ellenkezni próbált ezért folytatta. – mit akarsz csinálni?

-             Minden bizonnyal egész este virrasztok! Egyszer úgy is ki fog jönni enni, akkor talán tudok vele beszélni. Jó éjt!

-             Csak ne hangosan. Neked is.

Ezekután lépteket hallottam, amik egyre halkultak, így tudomásul vettem, hogy Janie elment. És – mivel hallgatóztam – azt is tökéletesen tudtam, miért is van itt Ricky. Sajnos értettem is. Ezt mindenbizonnyal nehéz lenne nem érteni. (Vajon hányszor mondták ki összesen, hogy mindenféleképpen???)

Szóval azt akarja, hogy én felkeljek és az éhező hasamra – ami Janie által már megtelt – menjek kaját szerezni. Mert semmiféleképpen nem maradhatok örökre bezárva magam a saját szobámba. ez hülyeség.

Bár nem tudom képes lennék arra, hogy keresztül nézzek Emilyn…

Ez tuti, hogy nem menne. Ez hót ziher!De nem is értem mért is akarok beszélni vele… Elég lesz nagy ívben elkerülni, így talán nem találkozhatunk. Persze az emberek furán fognak rám nézni, mert úgy kerülöm szegényt, mint a pestist. Ez azért egy kicsit durva lenne.

Tényleg ennyire nem bírnám ki Emily nélkül? Minden bizonnyal. A hallottak alapján száz százalék. Úgy tűnik ebben Emily is bízik, persze valamiért én is. Bár ha nem akarnám kínozni magam a makacsságom miatt, már rég kibékültünk volna.

Remélem tényleg olyan szerelmes vagyok mint, ahogy látszik. Én már egyszerűen nem tudom. Mikor láttam azt a bizonyos csókot, mintha kést szúrtak volna a szívembe és forgatták volna benne, olyan érzésem volt. Most meg már nem tudom, hogy van-e szívem, ahhoz, hogy ezt érezzem.

Nem tudom mióta lettem ilyen csöpögős!

Mennyi lehet az idő? Anyám 1 óra van. Hajnali egy? Unatkozom!!!

Erre gyorsan felpattantam. Minden testrészem teljesen lezsibbadt. Nem mindennap ül az ember egyfolytában ugyanabban a testtartásban. Kinyitottam az ajtót, mikor kiléptem átestem valamin.

Vagy is inkább valakin. Rögtön beugrott ki is az, mire imádkoztam, hogy ne ébredjen fel. De csak nyöszörgött egy sort aztán megfordult és tovább aludt. Nagyon édes volt. Lassan felkaptam, mire ő álmában átkarolta a nyakamat és azt motyogta – jelzem, mintha ébren lenne – szeretlek.

Ettől megborzongtam, de sikerült leraknom az ágyra anélkül, hogy felébresszem. A nyakamról lefejtettem a kezét és egy puszit nyomtam a homlokára, majd elindultam.