16. fejezet

Hupsz

Alex

Hát gondolom, kicsit sem ismerős az a név, hogy Alex. Valószínűlég azért, mert én a Varázsvilágban élek. Enyhén szőke, de inkább barnás hajam van és zöld szemem. Nem tapadnak rám a csajok és nem is én vagyok az Adonisz itt, de azért elmondhatom, hogy volt már egy pár kapcsolatom.

Most éppen egy gyűlést tartunk, ahova én is indulok. Állítólag valaki megtalálta a Varázsvilágba vezető kaput és most attól félnek, hogy ellenségek közelednek. Persze nem hiszem, hogy ez igaz, mert az előbb jöttek Emily szülei, szóval gondolom a gyerekeik is jönnek. Szerintem ők azok.

Persze, - mint általában – most se jöttek sokan. Összesen hatan voltak ott velem együtt. Sokan úgy gondolják, ha már megtalálták ezt a helyet, akkor biztos, hogy nem ellenség. Bár én is ennek a híve vagyok azért jobb szeretem, ha tudom mi az ábra…

-             Mit fogunk csinálni? – kérdezte valaki, akit én személy szerint nem ismerek…

-             Megtámadjuk őket! – jött hangos és határozott válasz Zoeytól. Na igen őt ismerem. Erre mindenki felhördült.

-             Nem azt mondtad, hogy Emily, Nathan és Matt jön? – ellenkeztem. – Őket mindenki ismeri, mért lennének akkor betolakodók.

-             De a csapatuk másik felét senki se. – vágott vissza.

-             Komolyan kinézed belőlük, hogy összeállnak az ellenséggel? – gondolom ez egy igen jogos kérdés.

-             Sosem lehet tudni. – sziszegte a fogai között.

Én visszaültem a helyemre és végül mindenki beleegyezett. Nem nagyon szeret senki se ellenkezni Zoeyval, ahhoz képest, hogy ő a legfiatalabb itt. De egyszer mikor nem az történt, amit ő javasolt, hát elég csúnyán elbántak velünk. Igazából rajtunk kívül, mindenki húsz-harmicas éveiben járó személy.

Ezek után már csak annyi volt a dolgunk, hogy a legjobb képességeinket magunkkal víve, várjuk őket. Nem is kellett sokat várni, mert úgy kb. 10 perc múlva meg is érkeztek. Mi meg váratlanul rátámadtunk.

Úgy látszik gyakoroltak, mert elég gyorsan kapcsoltak, ahhoz, hogy visszaverjék a támadást. Nathen és Emilyn kívül még egy lány is tűz képességekkel bírt, a többiek ugyanolyanok, mint mi. Bár, ha jól láttam, van a négy lánynak különleges képessége.

Nagyon gyorsan történtek az események. Szinte már csak lövöldöztünk össze-vissza, mert már nem tudtuk ki kit célozzon. A szemem sarkából, láttam, mintha Emilynek el lenne törve a lába. De még így is jó volt.

Mikor már megtörtént az, amire nem számítottunk – értsd, valaki súlyosabban megsérül – mintha Emily hangját hallottam volna.

-             Na most már elég legyen, Zo! – ordította az ismerős hang, persze senki sem engedelmeskedett. – Nem hallottátok hagyjátok abba! Lányok, Matt elég! – mondta idegesen, mikor észrevettük, mi is történt. Emily ölében ott feküdt az erősen vérző Nath.

-             Uramatyám! – síkította az egyik lány és odasietett hozzájuk. – Jól vagy?

-             Én igen, de Nath nem! – ordította a végét Zo képébe. – Elég nehéz vagy! – mondta lágyabban Nathannek, aki éppen a vérző sérülését szorongatta.

-             Bocs! – próbált felülni, de Emily visszanyomta.

-             Inkább maradj! – ezek után felénk fordult. – Olyan jó, hogy így segítetek, de őszintén. – hangjában egy kis aggodalom is keveredett az irónia mellé.

Mindenki azonnal kapcsolt, még Zoey is és egy sajnálomot suttogva, megpróbálta begyógyítani az általa okozott sebet. Huh! Elég csúnya azért nem mondom. Miután végzett, gyorsan elvitték a többiek a kórházba, mert sok vért vesztett.

-             Ti teljesen megőrültetek? – kérdezte Emily, már-már nevetve, de azért halvány mosoly megjelent az arcán. – Mire volt jó ez az egész?

-             Zoeyt kérdezd! – emeltem fel védekezően a kezem magam elé.

-             Jól van! Tévedtem, ennyi az egész! – mosolyodott el, miután egy „ölni-tudnék” pillantást küldött felém. Bizarr!

-             Khm… - köhintett az egyik lány, hogy jelezze, hogy ők is itt vannak.

-             Jaj, bocs! – csapott a homlokára Emily, mire majdnem elesett. – Lányok, ők itt Zoey és Alex. Srácok, ők itt Szonja, Layla és Janie. – mutatott be egymásnak minket.

-             Sziasztok! Bocs az előbbiért! – szólalt meg először Zo.

-             Nem baj! Királyak voltatok! – kacsint a Layla nevű lány, majd beszélgetve elindulunk.

-             Ti is jók voltatok! – dicsérem meg őket.

-             Hát igen, ahhoz képest, hogy csak vagy három hónapja tudták meg. – kotyogott közbe Emily, mire mind Zonak és mind nekem elállt a lélegzetem.

-             Komolyan? – erre mindannyian bólintottak. – Van különleges képességeitek?

-             Ühüm. – bólogatott Szonja, majd mikor megérkezünk az amúgy napos idő, esős lett, majd hirtelen vissza. – Én az időjárást tudom változtatni.

-             Teleportálás és… - Zonak hirtelen eltűnik a szerencse karkötője. – tárgyak teleportálása. Tessék. – adta vissza Emily a karkötőt tulajdonosának.

-             Hűha.

-             Az enyém, hogy embereket tudok fagyasztani és… - eltűnt, majd hirtelen visszaváltozott. – Láthatatlan is tudok lenni.

-             Neked tényleg Margaret a középső neved? – kérdezte Layla.

-             Jah. De ezt meg honnan tudod.

-             Gondolatolvasás… - mosolyodik el…

-             Legközelebb szólhatnál. – mondja Zo, mire Layla megforgatja a szemét, de még jobban vigyorog.

-             Gratulálok! – vigyorog Emily is, mi meg nem értjük, miről van szó.

-             Te tényleg nem érezted, hogy fáj a fejed? – kétkedett Janie.

-             Nem éreztem, komolyan nem.

-             Igen, megy! Király vagyok. – mikor értetlenkedve néztünk rá elmagyarázta, minek örül annyira. – Eddig sose sikerült, úgy olvasnom a gondolatokban, hogy ne fájt volna a feje az illetőnek.

-             Akkor gratulálok. – mosolyogtam én is.

-             Jó a te különleges képességed is, Zo. – dicséri Zoeyt Emily. – Mondjuk nem olyan jó, mint az enyém…

-             Csak ne kezd! – sóhajtott Zo. – Még mindig ezt csinálja? – fordul a lányok felé.

-             Aha, nyugi! Ez még csak a kezdet és még csak ez az első nap. – veregeti hátba Layla Zot.

-             Köszi, ezzel most megnyugtattál.

-             Én jobban érzem magam! – hagyja el a Szonja száját egy megkönnyebült sóhaj.

-             Mért is? – érdeklődtem.

-             Most már nem csak engem szívat megállás nélkül. Itt vagytok neki ti, a rég nem látott barátok. – vigyorog.

-             Azt csak lesheted, Törpilla. – vigyorodott el ördögien Emily

Több nap is eltelt azóta, a kis baleset óta, de Nath még nem épült fel úgy igazán. Emilyvel – akiről kiderült, hogy jobb szereti a Rickyt – sokat találkozunk, beszélgetünk, meg szórakozunk. Egyszer meg is kérte, hogy próbáljuk ki a kiskorunkban kitalált köszönést. Egy biztos! Emlékszünk rá.

Egy picit dumáltunk ma is, majd el kezdtem csikizni, mire ő is visszavágott, de én jobb voltam. Ő a földre került és ott fetrengett nevetés közben. Én meg mikor könyörgött, akkor sem hagytam abba.

Mostanában nagyon jól éreztem magam vele és nagyon is bejött nekem. Nem zúgtam bele, de nagyon tetszik. Huh ezt még ide is nehéz leírni. Nem értem mi ütött belém, de valamiért úgy éreztem, mintha visszonozná az érzéseim, ezért van velem egyfolytában.

De lehet, hogy Nathan a pasija, akkor meg nem lenne jó, ha megcsókolnám. Á mondjuk ezt nem hiszem, hisz akkor már mondta volna. Száz százalék ilyenről senki sem hallgat.

Nagyban fentrengtünk a nevetéstől, mikor egy őrült pillanatba megcsókoltam. Hupsz! ezt talán nem kellett volna, mert eltolt magától és jól körül nézett. Majd meglátta Nathant.

-             Sajnálom.

-             Semmi baj! Csak hát egy önző disznó voltam, aki elfelejtett szólni, hogy van barátja. Szóval ezt nem kellett volna. – mondja, majd Nath után fut.

Én mondtam, hogy egy őrült pillanatom volt. Sajnos ezt is jól elcsesztem, mint ahogy sok minden mást is.