15. fejezet

Egy kis baleset

Ricky

Uramatyám! Ez… nem… lehet… igaz! Hogy kerül ez ide? Mégis mit keres itt Nathan. Arról volt szó, hogy a Varázsvilágban találkozunk. Mért hazudott nekem? Most mért kellett ezt?

A többiek, már ott voltak üdvözölni az új barátunkat, de én még mindig ott álltam egy helyben, meg sem mozdultam. A döbbenettől, teljesen lefagytam, majd ezt egy hatalmas harag váltotta fel. Ettől odo mentem hozzájuk és megmondta a magamét, persze röviden, tömören.

-             Csalódtam bennetek! – néztem hol Layla, hol pedig Nath értetlenkedő arcára.

Ezután a mondat után szíves örömest elszáguldottam volna… Dehogy is volna! Hisz megtettem. Ott hagytam döbbent barátaimat, miközben a csalódottság, a döbbenet, a szomorúság és egyéb érzelmek kavarogtak bennem, amitől szinte el is feledkeztem, arról, hogy éppen mit csinálok.

Egy pillanat az egész semmi több és a lábaim már is összegabalyodtak és úgy estem a földre, miközben egy erős reccsenést hallottam és valami fájdalom szúrt a lábamba. Ez nem lehet igaz! Mért vagyok ilyen szerencsétlen! Az egyik sílecem leesett a lábamról és a lejtőn lefele megakadt valamiben, mire a másikat lecsatolva az lejjebb végezte.

Nagyobb hófelhőt kavarva megérkeztek mellém a többiek Layla kivételével, aki bűnbánóan felhozta nekem a leceket. Én nem tudtam mit csinálni. A lábamba hasító fájdalom könnyeket csalt a szemembe. Nathan megpróbált felállítani, de én leráztam a kezét.

Egyedül tápászkodtam fel és elkezdtem fájó lábbal lefelé cammogni, mire – mint gondoltam – a törött lábam miatt összecsuklottam. Talán nem is volt olyan jó ötlet eljönni. Gondolhattam volna, hogy csak a baj lesz, főleg ha ezek ketten összejátszanak. (Itt Nathre és Laylára gondoltam.)

Bár, hogy sejthettem volna. Nem tudhattam, hogy ez lesz, hisz úgy jöttem el, hogy majd kint találkozok Nathannel és végre nem történik semmi baj. Erre most itt fekszem a földön bevertem a fejem és a lábam eltörött, mi jöhet még?

Hirtelenjében felültem, mire megszédültem és újra bevágtam a fejem. Ám attől az ütéstől már elájulnom is sikerült. Hát igen ez az én napom. Mikor felkeltem mindenhol fehérség vett körül csak egy-egy sötétebb foltot láttam. Jah meg egy vöröset… Olyan ismerősek nekem ezek a foltok…

-             Mond, hogy a pokolba kerültem! Ott legalább több az ismerős. – fogtam a fejem, miközben ültem volna fel, de valaki visszanyomott az ágyra. Hihi, még fájó lábbal is vicces hangulatomban vagyok.

-             Vagy ez a mennyország? – fogatm a fejem és még mindig homályosan láttam. – Ajaj, ott sok a jó, az öröm a boldogság. Nem fog az nekem jót tenni. Kit fogok én nevetésbe hajszolni mogorva létére.  – mikor már kitisztult a látásom, észrevettem, hogy a foltok maguk a barátaim. – Nahát még élek! Mondjuk itt is sok az ismerős. – húztam a szám vigyorra, hirtelen elfelejtve, hogy mit keresek én itt.

-             Látom nem verted be eléggé, ahhoz a fejed, hogy elveszítsd a humorod. – vigyorgott a képembe Nathan, mire eszembe jutott, hogy kerülök ide.

-             De ahhoz sem eléggé, hogy elfelejtsem, mit keresek itt. – vágtam vissza

-             Beszélhetnék veled komolyan, vagy csak viccelődni fogsz, mert akkor nem is tudom, mit keresek itt. – válaszolt az előbbi kijelentésemre.

-             Nehéz lesz viccelődni, ha már elvetted a hangulatomat hozzá. – felkászálódtam valahogy ültömbe, úgy hogy nem nyomott vissza senki, majd karba tett kézzel figyeltem rá. – Hallgatlak? Vagy netalántán így sem vagyok elég komoly? – kérdeztem még mindig durcizva.

-             Szerintem hallgasd végig, de komolyan! Mindannyiunknak jót tenne, ha ezt megbeszélnétek! – mondta túlságosan is komolyan Szonja, ahhoz hogy ne higyjek neki, mert bólintottam és Nathan felé fordultam.

-             Szia hugi! Na mi újság? – csapott a takaró alatt rejtőző törött lábamra a jó öreg bátyjám, mire egy síkítás szerű Aú! hajta el a számat. – Hupsz! – húzta vissza a kezét.

-             Figyelj bátyó, ez most nem a megfelelő idő, hogy el tudjalak viselni, ahogy látom. Szóval, ha egy ideig kint várnál megköszöném. – nem is kellett sokat várnom, mert Szonja a síkításra azonnal megjelent és kihúzta onnan titkos szerelmét. – Na szóval! Most már száz százalékosan rád tudok figyelni, édes! Mit is akartál mondani? – húztam önelégült vigyorra a szám valamiért.

-             Tudtam, hogy feleslegesen vagyok itt. – indult el az ajtó felé, majd hirtelen hátrafordult. – Szólj, ha végre lehet veled normálisan beszélni. – Ez szíven talált! Egyenesen a közepébe, így megállás kényszerítettem, mikor már a kilincsen volt a keze.

-             Nath… - mondtam kissé elkeseredett hangon. Ez a hangulat hullám az agyamra fog menni. – Szívem csücske! – húztam vigyorra a számat, mire ő már nyitotta is az ajtót, hallottam, ahogy a többiek felpattantak. Hupsz ezt nem kellett volna.

-             Neked teljesen elment az eszedve, vagy túlságosan beverted a fejed? – ordította halkan, de meg annyi dühvel Szonja a képembe, ezt sem tudom, hogy hozta össze.

-             Lehet minkettő. –mosolyodtam el újra – mondom, hogy a hangulatváltozás gyors nálam -, mire kaptam egy fenyegető pillantást, és ettől lefagyott a vigyor az arcomról. – Ne már! Ha az ember beverte a fejét, attól még nem lehet vicces, vagy nem mosolyoghat?

-             De, megteheti mindezt! De tudni kell hol a határ, és te azt már több száz kilométerrel átlépted. – hú, de humoros itt valaki, mosolyodtam el magamba. – Tudod ez nem vicces. – úgy tűnik nem magamban…

-             Lehet, de szerintem az. – mosolyogtam. – Figyelj, arról nem tehetek, ha valamin önkéntelenül is elmosolyodok. Szerintem meg vicces volt, amit itt levágott a komolyságról.

-             Veled tényleg nem lehet komolyan beszélni. – ezzel, mint végszó ki is száguldott az ajtón.

Nem értem, mért kérik tőlem, hogy legyek komoly. Talán azért nem tudok komoly lenni, mert még sohasem kellett úgy igazán annak lennem. Basszus! Hogy lehet az, hogy ha boldog az ember és arra kérik, hogy komoly legyen és nem tud az lenni, ezzel megbántja a számára fontos személyeket?

Bár ezt jól megmagyaráztam, hosszú gondolatmenetemet egy halk kopogás szakította félbe, amir én csak egy nyögéssel válaszoltam.

-             Bejöhetek? – dugat be a fejét a félig nyitott ajtómon a bátyám.

-             Persze, gyere! Rád mindig ráérek… - mosolyodtam el.

-             Hallom nem bírsz komoly lenni! Nagyon rossz kislány vagy! – rázta meg a fejét nevetve, mire belőlem is kiszakadt a nevetés. Ő meg leült az ágyam szélére nagy komolyan, mire én felnyögtem.

-             Csak ne kérd tőlem te is azt, hogy legyek komoly, mikor az ember arra kér, vagy ha már túlléptem a viccelődésről szóló határt! – könyörögtem már majdnem síró hangon.

-             Nahát akkor én… - csapott ismét a fájó lábamra.

-             Aú! Ezt egy ideig hagyd abba! – mosolyogtam a fájdalomtól könnybe lábadt szemmel, de talán nem is teljesen a fájdalomtól.

-             Hupsz bocs! – húzta vissza a kezét és helyette, még jobban összekócoltam a hajam. – Azt hiszem itt már végeztem, úgy hogy megyek is!

-             De hát nem is csináltál semmit! – panaszkodtam, hogy maradásra bírjam.

-             Dehogynem. – mosolyodott el titokzatosan és kisétált az ajtón.

Mit csinálhatott a bátyám, amit a többiek nem! Hisz ő csak megnevetetett, semmi szemrehányás a komolytalanságom miatt vagy ilyesmi. Ő csak… A komyoltalanságomba azt! Hát hogy lehettem ilyen figyelmetlen. Attól, hogy ő komolytalan volt velem, kitört belőlem az igazság… Vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak.

Egyszerűen csak elmondtam azt, amit a többiek a fejemhez vágtak, azért mert egy pillanatra ő is komoly lett. Ezzel pedig rávett, hogy jöjjek rá mi is igazából a gond. Á! Kösz bátyó! Ezt mégegyszer meghálálom.

Újra kopogás zavarta meg gondolkodásomat… Mért nem hagynak végre gondolkodni, vagy egyáltalán minek kopognak?

-             Ha egy újabb kiselőadást akarsz nekem tartani be se tedd a lábad, inkább csak maradj kint, amíg szépen mondom! Tesóm már rávezetett minden hibámra, amiért örök hálám üldözi majd! – kiabáltam ki, mire hallottam, hogy valaki felnyög. Biztos a bátyám!

-             Azt mondta a bátyád, hogy végre felnőttél a témához! – mondta egészen halkan és komolyan.

-             Tudtommal még mindig csak 15 vagyok és egy centit se nőttem.

-             Vagy még sem. – azzal, a még be nem záratlan ajtót nagyobbra nyitotta és kiment volna.

-             Nathan… ez csak egy vicc volt! Nem kell mindenből ekkora ügyet csinálni. Mint ahogy egyszer kedves barátnőm, maga Törpilla – húzodott mosolyra a szám. – régebben felvázolta nekem, hogy komolyan is komolytalan vagyok. Tudod nehéz volt elhinni, de azóta már rájöttem, hogy ez tényleg igaz… - még mindig nem szólt semmit, de az ajtót becsukta.

-             Nath, figyelj rám! Hát nem ismersz? Még a leg nem poénosabb esetből is kihozom a viccet, mint ahogy most is.

-             Ha a nagyapáddal kapcsolatban voltál elég komoly, akkor most mért nem tudsz az lenni? – kérdezte szinte már egy kevés könyörgés is került a hangjába.

-             Mert az egészen más műfaj. – mosolyodtam el a megnevezésen. – Itt a viccelődésem senkinek se került az életébe, ott meg a haldokló nagyapámról volt szó és nem az én személyes életemről. De ha nem ülsz le, hanem ott fogsz álldogálni az ajtóban, akkor ki is mehetsz. – mondtam még mindig ugyanolyan hangon, majd előbújt belőlem a kisördög és folytattam. – de maradhatsz így is! Így jó a kilátás a feszes fe… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert elröhögte magát.

-             Te sosem változol. – azzal lecsúszott az ajtóval háttal és az egyik térdét felhúzta, amelyikre támasztotta a fejét. – Ja és mielőtt megszólalnál azt a két fejeddel beszélő egyént nem én küldtem.

-             Az mind1, de ha nem jösz ide nem nagyon látlak és én nem szándékozom az ajtóval beszélni.

-             Jó, jó. – ült le az ágy szélére. - Tudsz most már komolyan beszélni?

-             Nem igazán. – vakartam meg a fejem. – De talán összehozzuk valahogy, de mielőtt még belemerülnénk a komoly eszmecserébe, elmondanám, hogy édes vagy, mikor komolyan rá akarsz venni, hogy legyek komoly. Na de legyünk komolyak! Hallgatlak! Mit akartál mondani?

-             Inkább kérdezni. Mért történt ez az egész baleset? – tért arra a kérdésre, amit én jobb szerettem volna elkerülni. – Egyáltalán mért csalódtál bennünk?

-             Tudod… Mindvégig hazudtatok és ez valahogy nem tetszett, így minél hamarabb el akarta… - kezdtem, de félbeszakított. Most végig akarja hallgatni, vagy mi?

-             Mért hazudtunk? Inkább én mért hazudtam, arra majd később, hogy Laylának mért kellett?

-             Szóval te kérted meg, hogy hazudjon, végülis nem hazudott, csak elhallgatott valamit előlem. Csak te hazudtál. – gondolkodtam el, majd megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. – Azt mondtad, hogy majd a Varázsvilágban találkozunk és, hogy nem jössz ki velünk, mert nem tudsz síelni. – több most nem jutott eszembe.

-             Kicsim, szerintem rossz a hosszútávú emlékezeted! – mosolygott, miközben az arcomat simogatta. – Azt mondtam, hogy majd később csatlakozok hozzátok, nem azt, hogy majd a Varázsvilágban találkozunk. És tényleg azt mondtam, hogy nem tudok síelni, de ez nem zárja ki, hogy snowboardozni tudok-e.

-             Hogy én hogy lehetek ilyen hülye! Komolyan az én hülyeségem miatt fekszem itt?

-             Tulajdonképpen igen. – bólintott.

-             Ennyi volt, emiatt voltak a kedves kiselőadásaim? – vágtam a fejéhez.

-             Tulajdonképpen nem. Csak gondoltam, ha te is kiakadsz, akkor már én is, és mást nem találtam. – mosolyodott, mire én csak fejen vágtam kedvesen. – Tudom ezt megérdemelte. Szonja volt az, aki megpróbált téged jobb belátásra téríteni és a bátyád… A bátyád pedig egyszerűen csak szórakozott.

-             Tényleg örök hálám fogja üldözni… - dörzsöltem össze a kezem ördögien. – Ha adsz egy csókot elfelejtem ezt az idegesítő tervedet. – mondtam, mire ő szó nélkül megcsókolt.

Ja és, amúgy már rég felkelhetnél és elmehettél volna. – vigyorgott még jobban.