14. fejezet

Irány Ausztria! meg a többi.

Layla

Á… Fáj a fejem álmos vagyok és valami hülye kint dudál egyfolytában. Hagyd már abba! A párnám valahol a földön landolt egy vázával együtt. Király… Most ezt is feltakaríthatom. Na gyerünk keljünk fel! Szép hálóingemmel az ablak felé tántorogtam és kiordibáltam az ablakon:

-             Abbahagyhatnád ezt a baromkodást hajnali háromnegyed hétkor.

-             Na végre felébredtél! – hallok egy ismerős hangot. Megtöröltem a szemem, hogy lássam ki az, aki válaszolt. Mi van?! Egy nagy kisbusz állt a ház előtt. – 10 perced van elkészülni!

-             Oké! Sietek.

Rekordidő alatt zuhanyoztam le és öltöztem fel. Majd egy csokit ettem reggelinek és a bőröndömmel együtt egy nagy sziasztok köszönéssel és elköszönéssel kiléptem az ajtón. Juj, de hideg van! Kabát is kéne…

Ledobtam a bőröndjeimet és visszarohantam a házba a kabátért. Majd egy gyors puszival újra elköszöntem anyukámtól és felkapva cuccomat rohantam is a kocsihoz. Már majdnem mindenki itt volt, kivéve Janie. Na, neki milyen ébresztője lesz, ha nekem ilyen kellemes volt!

Gyorsan elterveztünk az ébresztést, míg Janie házához értünk. Majd szépen, csendben – már amennyire mi tudunk csendben – beosontunk Janie szobájába. A húga is észrevette, mire készülünk, majd miután kikönyörögte a tervet ő is beszállt. Így miután Ricky leszámolta a hármat egyszerre ordítottuk:

-             Ég a ház! – ordítottuk, mire jó, hogy nem lett földrengés.

-             Micsoda! – ült fel álmából Janie. Majd miután észrevette, hogy csak kb. 10 hülye szórakozott vele visszadőlt. – Nem lett volna jobb, ha csak azt suttogjátok, hogy ébresztő.

-             Ne nyavalyogj már! A tiéd volt a legjobb ébresztő! Inkább pattanj ki az ágyból 10 perc múlva indulunk.

-             10 perc. – nyögött fel a barátnőm.

-             Mindenki annyit kapott! – zárom be az ajtót. – Téged, hogy ébresztettek? – fordultam Szonjához már a kocsiban.

-             Max. hangerőre kapcsoltak egy valahonnan szedett opera számot és, mikor kipattant a szemem, akkor nah kit látok meg legelőször?

-             Rickyt? – tippeltem

-             Jah. A feje a képemben volt és felvette azt a nagyon idegesítő vigyort. – válaszolta.

-             Attól, hogy nem láttok, azért még itt vagyok – fordul hátra Ricky, mikor kopogtak az ablakon. Gyorsan lehúztuk és láttuk, hogy Janie az.

-             Nah hova üljek? – ült ki egy mosoly az arcára.

-             Ha jót akarsz, akkor nem Ricky mellé. – szólalt meg Matt.

-             Hé! – vágta hátba az említett az előtte ülő srácot. Tudósításunkat hallották. – De amúgy igaza van…

-             Oks, akkor hátra ülök. – adta oda a táskáját Ricky apjának.

Gyorsan beült a kocsiba Szonja mellé. Mindannyian gyorsan elhelyezkedtünk már, amennyire tudtunk. Bár, ahogy látom előttünk Ricky nagyon is kényelmesen fekszik. Ledőlt a bátyja ölébe és a lábát felrakta az ajtóra. De kényelmes lehet neki! A mázlista! Mi itt ülünk, mint a heringek, ő pedig fekszik. Bár így értem már, hogy mért jobb Janienek itt ülni velünk.

-             Mi az? Fáradt vagy? – mosolyog Matt, ha jól látom, simogatja a fejét is.

-             Aha, de azért ne kezelj öt évesnek. – válaszol Ricky. Szonja meg akart szólalni, de mi Janievel egyszerre tapasztottuk le a kezünkkel a száját.

-             Oké. – mi még mindig csendben ültünk hátul.

Pár perc múlva Ricky apja hátra fordult, mire Matt bólintott. Ekkor bekapcsolták a zenét, mi meg csak értetlenkedtünk hátul. Ez meg mi volt? Vagy is, hogy eddig mért nem kapcsolhattuk be a zenét, mi van? Pont ekkor engedtük el Szonja száját, mire ő megjegyezte:

-             Illúzióromboló látni, hogy te is tudsz kedves lenni a testvéreddel.

-             Kösz. Amúgy azt ajánlom, hogy ti is aludjatok. – fordul hátra valahogy.

-             Mért? És egyáltalán mért alszik? – értetlenkedtem, mire Matt elvigyorodott. Úgy tűnik ez hülye kérdés volt.

-             Tudjátok, vagyis nem tudjátok… Szóval Emilynek van egy olyan elve, hogy Budapest felé alszik, mert arrafelé látta már a környéket és az neki unalmas. – hogy tud egy srác ennyit magyarázni? – Hogy mért ajánlom? Mert, ha ő felébred, addigra ti belefáradtok a nézelődésbe, és ő nem fog hagyni titeket aludni.

Na és ezután mi csináltunk? Pihentünk, mint az ovisok. Nagyon vicces volt, mert nem tudtuk eldönteni, hogy ki hogy feküdjön. Majd valami oknál fogva mindannyian bealudtunk és dőltünk össze-vissza, ahogy sikerült. De jól kipihentük magunkat, mindenkinek az arcán ott volt a nyoma annak, ahogy aludt.

Miután felébredtünk csak mozgolódtunk össze-vissza, de Ricky még nem ébredt fel. Mi meg csak ültünk és bámultunk ki az ablakon. Ébredj már fel, Ricky! Na végre el kezdett mozgolódni. Királyság!

-             Na végre felébredtél! – mondja ki Matt azt, amit én csak gondoltam. – Nem tudod milyen kényelmetlen úgy aludni, hogy te az ölemben fekszel!

-             Na és szerinted nekem? – vágott vissza Ricky, majd hátrafordult. – Nem is kérdeztem! – gondolkodott el. – Hogy tetszett az ébresztő?

-             Csúcs volt… - nyögtük mindannyian.

-             Király, mert én találtam ki! – vigyorog.

-             Mondd csak ezt mind este alvás közben találtad ki? – érdeklődtem. – Sőt a legfontosabb kérdés. Hogy tudsz te ilyen vidám, mosolygós lenni alvás után?

-             Igen és nem tudom… - gondolkodott el újra.

-             Aha, értem. Felfogtam. – bólogatok, de tényleg.

Majd el kezdett nekünk blablázni – magyarázni – valami helyről, ahol kajálni fogunk. Biztos jó hely, de ahogy magyarázott… Szonja és Janie bealudtak, én meg alvást szimuláltam, mire, ha jól hallottam visszafordult. Mókás volt, úgy bambulni, hogy senki se tudja, hogy mit csinálsz…

Na jó keljünk fel! Ébredés szimuláltam, majd félig kómásan megkérdeztem mennyi az idő és hol járunk. Szerencsére már az útból három órát megtettünk, ezért mindjárt kajálunk.

Juj, de éhes vagyok! Korog a gyomrom és kaját akarok! Kaját érted? Kaja! Az éhezés akkor nehéz nem észrevenni, mikor mindenfele – mert már a városban vagyunk – éttermek és egyéb gyorséttermek találhatók! Ez nem fair! Bár legalább nemsokára eszünk és ez így szuper.

Megálltunk! De minek? Wow! Egy csodás gyorsétterem szerűség mellett parkoltunk le. Szóval erről magyarázott Ricky. Ez fantasztikus, tényleg szuper hely, még kintről is. De akkor milyen lehet belül.

Gyorsan felébresztettük a szunyókáló teremtéseket és én már ugrottam is ki a kocsiból. Én még szerencsésen érkeztem, de Rickynek sikerült félrelépni. De nem képletesen értem. A többiek kómásan szálltak ki a kocsiból, mint a zombik, de mikor meglátták, hogy milyen helyen vagyunk, azonnal felébredtek.

Besétáltunk a hatalmas épületbe, ami egy nem is tudom, mindjuk egy olyan mindenféle kajás nagy étterem volt vagy mi. Az a lényge, hogy volt itt görög kajától kezdve egészen a kínaiig, a McDonald’s-ot is beleértve. Ez a hely király! Persze mindannyian rögtön száguldottunk is a McDonald’s felé, ahol bőségesen bekajáltunk, úgy hogy utána alig bírtunk mozdulni.

De végül is a szülőknek sikerült felráncigálni minket a székből egy „ ha még körül akartok nézni este, akkor el kéne indulni” mondattal, mire többünknek elment a kedve a már amúgy is folytonos üldögéléstől. Mindannyian nevetgélve folytattuk utunkat Ausztria felé.

Ricky szülei szuper jófejek. Tök sok mindent megengednek, meg stb. A mázlisták! Néha velük is jókat beszéltünk, de úgy igazából egymással tárgyaltunk egyéb fontos dolgokat. Matt ezen csak bealudt, persze meg is értem! Pasik… Persze mi is aludtunk egy keveset, mire már csak arra ébredtünk, hogy megáll a kocsi.

Hello Ausztria! Fogadtam egy ásítással az éppen tartózkodási helyemet. Majd az ablakon kinézve láttem, hogy ez a várost, pedig minket fogadott egy hatalmas hóviharral. Gyorsan kipattantunk a kocsiból és a bőröndekkel együtt meg nem álltunk a szálloda bajáratáig.

Bent úgy egy fél órát kellett várakozni, míg a szülők elintézik a dolgokat, mi addig bőröndünkön ülve vártuk, hogy legyen végre jobb az idő. Majd miután megkaptuk a kulcsokat száguldottunk is fel a megfelelő szobába. Mi négyen kaptunk egy közöset és a szülők és Matt külön-külön egyet. Így mi négyen használtunk egy szobát, míg a jó öreg Matt egyedül egyet.

Gyorsan kipakoltunk és én rögtön mentem is zuhanyozni. Én voltam az első, aki a pakolással készen volt, így hát gondoltam mért ne kezdhetném én. Majd végül pizsamában tértem vissza a többiek közé, akik közül végül egyenként botladoztak be a fürdőbe szépen lassan.

Én ledőltem az ágyamba, tudván, hogy ebből a városnézésből, ma már nem lesz semmi, így jól odafigyelve, hogy nem verem be a fejem a falba lefeküdtem. Egy „jó éjszakát” elmormolva a mai napi fáradtságtól teljesen kinyúlva álomba szenderültem.  Huh! Milyen költőien fejeztem ki magam…

Másnap reggel kipihentem keltem, bár a nyakamat jól elfeküdtem, ami az ágyban maradásra késztettet. A többiek még javában aludtak és az óra is csak 7 órát mutatott. Újonnan sokásommá vált a korán kelés, míg régen a téli napokon általában jó ebédig tudtam szunyokálni. Na se baj.

Gyorsan felpattantam, mire bevágtam a fejem a fölöttem lévő ágyba – ha nem említettem most említem, hogy emeletes ágyat kaptunk – majd minden fürdő cuccommal beszáguldottam elintézni reggeli teendőmet. Mikor végeztem már mindannyian az ágyon ülve, ásítozva bámultak ki a fejükből. Gondolom én ébresztettem fel őket.

-             Jó reggelt! – vigyorogtam rájuk.

-             Neked is! – ásítozta Szonja, majd bement mögöttem a fürdőszobát használni.

-             Hogy alud… - ásított egyet Ricky, majd befejzte a mondatát - …  tatok?

-             Egészen jól, bár a nyakamat elaludtam, de tűrhető. – mozgattam meg egy kicsit, mire felsziszentem. – De ahogy látom, ti még nem vagytok egészen ébren.

-             Jah. – nyújtózott egyet Janie is, majd bekopogott szonjának, hogy siessen, de nem csak arról hallatszott kopogás, hanem a szobánk ajtájából is.

-             Igen? – kiabált ki a barátnőm, elfojtva egy újabb rátörő ásítást!

-             Ki az ágyból fiatalok! – rikkantotta el magát Ricky faterja, mire mi csak egy nyögéssel vákaszoltunk. – Kapjátok össze magatokat és nyomás kajálni, mi már kint leszünk síelni, úgy hogy ne nagyon keressetek minket! – ezzel, mint végszóként, meg nem várva a választ bezárta magam mögött az ajtót.

-             Igaza van! Siessetek, mert a végén, még itt fogok éhen veszni. – huppantam le az ágyamra és egy sietető pillantássommal elértem, hogy Janieék mozogjanak.

Azért jó fél órába telt, míg azok mind rendben szedték magukat. Tudjátok, haj igazítás, hogy ne legyen rossz. Igazából ezt Janie és Szonaj tette csak, de azért Ricky sem állta meg, hogy meg ne nézze magát a tükörben. Arra hivatkozott, hogy azért nem nézhet ki úgy, mintha a kutya szájából került volna elő.

De végül épen, és szépen mentünk le reggelizni. Svédasztalos reggeli volt. Legalábbis olyasmi, mert olyan, hogy virsli, meg tükörtojás nem volt sehol. Ellenben müzli, meg tej az volt, így rögtön lecsaptam rá. Bár Ricky nem helyeselte, de mittudja ő, hogy nekem mi a jó. Majd kerestünk magunknak helyet és szépen lassan el kezdtünk falatozni és beszélgetni.

A reggelis is volt jó fél óra olyan sac/kb, így olyan 8-kor síbakancsban sétáltunk a sípálya felé. Olyan 100 méterre volt a szálodától. Sajnálom, ha valakinek baj, ha nem tudom mennyi pontosan az idő, de órám persze most sincs…

Mikor már fent voltunk, izgatottan indultunk le egy kék lejtőn, majd végül áttértünk egy pirosra. Majd megpróbálkoztunk egy fekete pályával is, mikor hirtelen hóvihar tört ki, így újból egy kanyargós kékre mentünk, aminek a végén meg elégelte Ricky a hóvihart.

-             Szonja, nem tennél valamit légy szíves!

-             Mi van? – hirtelen a homlokához kapott - Ja, jó egy pillanat!

-             Tudod mit kell tenned! Szóval csináld már! – szűrtem a fogaim közt vacogva, mert a hóviharral egy kellemetlen, csípős hideg szél is társult, így teljesen lefagyott minden végtagom…

-             Jól vanna! Azon vagyok! Talán, ha hagynál koncentrálni, menne is! – mordult rám, mire én védekezően magam elé emeltem a kezem. Pár perc múlva az időjárás jobbra fordult, mi meg rögtön indultunk is Szonja kivételével. – Ugyan nem kell megköszönni, szívesen tettem. – kiabálta utánunk szarkasztikusan.

-             Kösz. – kiáltottuk mi is neki, mikor már ott volt mellettünk.