12. fejezet

Az ajándékozás

Ricky

Király! Felkiáltással pattantam ki reggel hétkor az ágyamból, mert ma van az ajándékozás. Nem szöszmötöltem semmivel. Mindent vidáman és túlpörögve csináltam. De mikor anya rám szólt, hogy elég a pörgésből, azért visszavettem egy kicsit. A reggelit szép lassan ettem meg, mikor anya újra megszólalt.

-             Ezért nem gondoltam ennyire komolyan! – néz rám mosolyogva, rosszallóan.

-             Oks. – pattantam fel a székről és vertem be a lábam az asztalba. De ez kicsit se érdekelt.

Gyorsan adtam egy puszit anyának, majd nagy vidámsággal száguldtam ki a házból. Az a felemelő érzés, meg az izgulás meghozta a hatását és a suli és a házunk közötti távot rekordidő alatt teljesítettem. Furán nézhettek rám, mert ilyenkor lassabban megyek az átlagosnál is, mert ez a nap az, amikor a legfáradtabb vagyok.

Út közepén persze engem is meglepett ez a vidámságom, mert az érzésem, hogy valamit otthon hagytam beigazolódott. Az ajándékot sikeresen otthon hagytam. Mázlim volt, mert anya épp ekkor indult munkába és észrevett engem.  Majd leállt a kocsijával.

-             Pattanj be! – szólt ki a lehúzott ablakon. Én szíves-örömest teljesítettem kérést, majd megláttam az ajándékot.

-             Köszi! – ugrottam volna a nyakába, de ezt nem tartottam tanácsosnak, mert vezetett, így csak előre hajolva adtam neki egy puszit, majd előre másztam.

Az út hátralévő részét azzal töltöttem, hogy elmeséljem anyának, hogy mért vagyok ilyen szeleburdi. Mikor gyorsan elmondtam már oda is értünk és ezzel sikerült maximálisan lenyugodnom. Majd nem sietős vagy kapkodó léptekkel, hanem szép nyugisan sétáltam a suli felé.

Útközben Szonja odafutott mellém, de nem szóltunk egymáshoz. Még köszönni semmi köszöntünk. Fura helyzet volt, bár még össze sem vesztünk. De talán jobb is így. Mert ha megszólal, tuti, hogy elkezdek újra pörögni. Mikor felértünk a terembe azonnal leraktam (levágtam) a táskám a padra.

Majd egy színpadias sóhaj közepette leültem a pad tetejére és ott hordoztam végig a tekintetem. Mindenkin látszott az izgalom. Sőt páran mutogatták, hogy ki milyen ajándékot vett annak, akit húzott. Én csak ültem a padon és bárgyún vigyorogtam, mint akinek elmentek otthonról. Ma egy-két fokkal hülyébb voltam, mint egyébként. Ez az izgalom hülyébbé tesz, sajnos ez ellen nem tudok semmit se tenni.

Ezt persze sokan észre is vették, de nem szóltak csak néztek rám, mint egy őrültre. Szonja leült a velem szemben ülő padra és kérdőn pillantott rám, mire én csak legyintettem jelezvén, hogy nem érdekes. Pedig, ha tudná, mi dobott fel ennyire, nem ülne ilyen nyugodtan itt előttem.

Lassan az egész osztály megjött Nathannel együtt. Nath nagy lassúsággal ment a padhoz és pakolta le a cuccait. A szemem sarkából láttam, hogy kérdőn néz Szonjára, mire ő csak megvonja a vállát. Nathan leült a székemre, mire én felálltam az eddigi helyemről és leültem az ölébe.

-             Mi van? A padon nem volt kényelmesebb? – kérdezi nagyban vigyorogva. Én persze látom, hogy nagyon is élvezi a helyzetet. Khm… Nem kell semmire sem gondolni.

-             De az volt! De már csak volt! Ugye nem bánod, ha legtöbbször itt fogok helyet foglalni? – vigyorgok, majd megcsókolom, mire ő belevigyorog a csókba. – Na, de ezért ennyire nem kell élvezni. – mondom neki, miközben ő – még, ha lehet azt, mert szerintem nem – jobban vigyorog. Szonja meg féltékenyen pillant ránk. – Bár nem vagyok gondolatolvasó, tudom, hogy mit gondolsz! – szólok most először Szonjához.

-             Mért, mire gondolok? – érdeklődik mosolyogva. Mintha ő nem tudná… Amúgy lehet, hogy mosolyog, de a szeme elárulja. A szem mindent elárul, az sosem hazudik. Ezt pedig nagyon is tudnia kéne.

-             Egy szó: Mázlista! – válaszolom neki tiszta őszinteséggel.

-             Ennyire látszik? – mondja egy lemondó sóhajjal.

-             Tudod, Szonja, a szem mindig igazat mond! – állok fel, majd megyek az ablakhoz. Háttal neki dőlve az ablakpárkánynak folytatom. – Meg azért én sem most jöttem le a falvédőről, Törpilla! – mosolyodok el a végén, mikor eszembe jut a név, ahogy még régen szólítottam!

-             Hogy én hányszor kértelek rá, hogy ne hívj így! – megy el a már jól ismert lemondó sóhajjal. Tudja, hogy egy ideig úgy sem állok le.

-             Kérdezhetek valamit, kicsim? – felcsillant a szeme a kicsim szóra, majd bólintottam. – Mért hívod Törpillának, ha szemmel láthatóan magasabb nálad?

-             Ez még egy 13 éves korunkbeli hóbortom volt. Én valamicskével magasabb lettem nála és ő lett a legkisebb. Volt valami, amiben kisebb nálam. – ekkor kérdő pillantása miatt folytattam. – Mindig én voltam a legfiatalabb, a legalacsonyabb, a leggyerekesebb. De persze annak is kell lennie valakinek és én nem panaszkodom, mert szeretek ilyen lenni.

-             Aha, értem. – bólogat mindentudóan.

-             Amúgy még sohasem szólítottál kicsimnek.

-             Tudom, de egyszer mindent el kell kezdeni. – csókol meg.

Az órák iszonyatosan hosszúak és unalmasak voltak, vagyis átlag hétköznapi óráink voltak. Én meg szinte mindegyik órán, majd elalszom. Le-lecsukódik a szemem. Nath mindig megráz, és így nem tudok aludni. Aranyos, mi? Kivétel nélkül mind meg lettek tartva, sőt, ami elmaradt volna, azt helyettesítő tanárral oldották, meg sajnálatos módon.

 Á… Mért nem lehet egy szabad lyukas óránk, még döglődjünk a helyettesítetteken is. Az eszem megáll, komolyan mondom. Lefárasztanak itt minket. Legalábbis engem teljesen már izgulni sem tudok. Ezt minden ki észrevette, mert visszafogtam magam és az átlag hülyeségeimet művelem profi módon.

De lassan-lassan, a múló perceken lehet érezni a hatalmas nagy izgalmat, ami minket körülvesz egy kis ajándékozás miatt. A nagy lassúsággal közeledő óra, kezdhetne már megérkezni, mert itt helyben elalszom és annak nem lesz jó vége. Mert ki kapja meg az ajándékot, amit vettem és én mikor kapok ajándékot!

Juhé! Kicsöngettek! Hát nem csodálatos? A hasam korog, mindjárt elalszom és itt van az osztályfőnöki. Legalábbis ez a következő óra! Három másodperc és sem éhes és sem álmos nem leszek! 1, 2, 3! Nocsak, milyen sokáig eltudok számolni! Ez tehetség!

Á becsengetnek! A tanár mondja, hogy mindenki üljön le. Leülök. El kezd dumálni mindenféle blabláról, ami cseppet sem érdekel. Majd észreveszi, hogy mindjárt elalszik az osztály fele, ezért valami oknál fogva feláll és meg kerüli az asztalt!

-             Aki még nem aludt el – itt rám néz – az odaadhatja az ajándékot annak, akit húzott.

Na gyerünk! Megyek és odaadom az ajándékomat, annak, akit húztam, majd a helyemről figyelem, hogy hogy reagál rá! Tiszta öröm tölti el a szívem, miközben azt figyelem, hogy mit kapott. Tőlem… Fülbevaló, ezer csoki és a legjobb… Egy telefonszám, ami a földre hullott. Gyorsan felvette és meglengette felém, miközben azt mondta:

-             Nem kell a kerítőnőt játszani, Ricky! – néz rám fejcsóválva, de látom, hogy a szeme örül.

De én nem, mert még mindig nem kaptam senkitől ajándékot! Na, gyerünk már! Kihúzott? Nem lehetek olyan félelmetes, hogy nem lehet ajándékot kapni. Ez nem ér! Nem is hiányzik senki! Itt figyelem, hogy mindenki az ajándékát mutogatja a haverjának, de én mit mutassak. Tessék kaptam egy nagy semmit. Ni csak itt van Nathan!

-             Szia! Te már odaadtad valakinek az ajándékot? – kérdezem.

-             Nem, még nem! – mosolyog, csak tudnám, mi olyan vicces.

-             Na és ki húztál? – kérdezek újra, ha már csak válaszolni tud. Most meg itt vigyorog. Ez nem lehet igaz! Felém nyújt egy ajándékot! – En…engem? – dadogok?

-             Aham.

Ebben a pillanatban már bontottam is ki, hogy megnézem, mi van benne! De nem csalódtam az ezernyi csokit illetően. Na, de ez mi? Egy csodaszép nyaklánc, rajta egy szív alakú medál, egy-két kővel a szív egyik szélén.

-             Na, ne! Ezt nem gondoltad komolyan, ugye? Biztos nagyon drága volt, sőt tuti!

-             Nem, nem került sokba, csak egy hónap takarítás, plusz egyéb munka a ház körül. A bolt, ahol kinézted az apám boltja. – szóval így tudta megszerezni ilyen könnyen.

-             Ezt pontosan ugyanaz? – kérdezem, majd nyeltem egyet.

-             Igen, pontosan ugyanaz, amit még kiskorodban kinéztél magadnak. – bólogat, miközben nagyban mosolyog a meglepettségemen.

-             Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – ugrok a nyakába nagy lendülettel. Még jó, hogy hátra nem estünk. – A nyakamba rakod, ugye? – ez egy kicsit nagyon gyerekesen hangzott, de most mit tegyek!

-             Hát persze.

Nevet, mire a kezébe nyomom a nyakláncom és háttal fordulok neki, úgy hogy a hajam felemelem. Gyorsan összekapcsolja a nyakláncot, de hozzáért a nyakamhoz. A keze jéghideg ettől megborzongtam és kirázott a hideg. Nem mintha nekem nem lenne az, de az övé szokatlanul hideg.

-             Mitől ilyen hideg a kezed? – kérdem, miután végzett.

-             Most mostam hideg vízzel kezet. Meg a szünetben kint voltam.

-             Sziasztok! Mentsetek meg a félőrült barátnőimtől! – huppant le közénk Layla, miközben Szonjáékra célozgat. – Egy folytában azt kérdezgetik, hogy kit húztam és mit adtam neki.

-             Mért? Kit húztál?

-             Melissa. – forgatja a szemét. Megértem. Én is így lennék vele. – Te és téged? – kicsit kacifántos a hozzám intézet kérdése, de én értem.

-             Szonja és Nathan. – ekkor észrevette a nyakamba lógó nyakláncot.

-             Szép nyaklánc. Szonjának mit adtál?

-             Fülbevaló, csoki és egy telefonszám.

-             Te komolyan leírtad a bátyád telefonszámát neki? – szólal meg most először Nathan.

-             Ühüm. Talán valami gond van vele?

-             Emily! Mind a ketten nagy gyerekek, meg tudnak birkózni ezzel a kis problémájukkal. – mikor én reklamálni szerettem volna, folytatta. – Még hozzá egyedül.

-             Kerítőnő! – mondja egy szóval Layla, azt, amit már Szonjától is hallottam.

-             Kedves! – sértődök meg másodpercekre, majd két komoly szempár szegeződött rám. Ijesztő. – Jó, jó, hagyom, hadd éljék a saját életüket. Nem szólok bele! – mikor Layla folytatta ezt a nagyon idegesítő nézést, folytattam. – De a telefonszámot már nem tudom ki venni Matt ajándékából.

-             Micsoda? – juj! Ettől féltem. Ez Szonja volt. – Tudod, olykor elég idegesítő, hogy te mindenkinek csak jót akarsz! – csóválja a fejét Szonja.

-             Na, gyere ide. – mondom neki, majd előbújt belőlem a kisördög. – Törpilla.

-             Na, jó gyerekek! Üljetek le! Be kell hirdetnem valamit! – áll fel tanár úr a székéről. – Mint mindig, most is megrendezik az úgynevezett Mikulás-bált a kilencedik évfolyamnak. Mindezt szombaton.

-             Micsoda? – akadok ki én és a többi lány.

-             Nyugalom! Hadd mondjam el, aztán, nyugodtan akadjanak ki. Ez a bál nem az a hétköznapi bálok közé tartozik, mert most lányok kérik fel a fiúkat.

Nagy megkönnyebbülés a fiúk részéről. Ekkor egy levél érkezett Nathannek. Sejthettem volna, hogy nem én leszek az egyetlen „versenyző”… De, mi van? Rábólintott? Ezt nem hagyom annyiban.

-             Kivel mész a bálba? – kérdőn néz rám. – Mondjad! Láttam, hogy rábólintottál!

-             Szonja…

-             Oké. Én elhívom Mattet…

-             Na, ne! Ezt nem teheted! Megígérted! – tiltakozik.

-             Nem, Én tudtommal azt ígértem, hogy nem szólok bele, hagyom élni az életüket. De nem azt, hogy nem hívom el a bátyám a bálba. – vonom meg a vállam.

-             Borzalmas vagy, ugye tudod! – újra vállat vontam, majd elkezdtem pakolni, mert kicsengettek. Majd egy csók után indultam is haza.