9. fejezet

Nagyapa

Ricky

Nem rég köszöntem a lányoktól és épp haza felé sétáltam, miközben zenét hallgattam. Bár tudom, hogy nem tereli el a figyelmemet mind ez, de azért megpróbáltam. A szememből még mindig folytak a könnyek, ezért megálltam valahol, ahol próbáltam megnyugodni. Nem jártam sok sikerrel. Pár perccel később már vörösre kisírt szemmel talált rám anyukám, majd hazavitt. Nem érdeklődött afelől, hogy mi történt, mert tudta vagy legalábbis gondolta, hogy mi lenne a válasz.

Mikor hazaértünk, levágtam a táskámat a földre. Ilyet csak akkor csinálok, mikor dühös vagyok. De most egyáltalán nem voltam az, inkább a sírógörcs kerülgetett. Nem akartam sírni, hanem inkább erősnek akartam látszani, de mint az előbb most se sikerült. Még sose láttak sírni, csak anyukám. Inkább kiabáltam és dühöngtem előttük és a szobámban sírtam ki magam.

De most a hatalmas csattanásra Matt is felfigyelt. Sajnos pont akkor jött rám a sírhatnék, minek köszönhetően legördült az arcomon. Ekkor a bátyám valami olyat tett, amit még soha. Megölelt, s megpróbált vigasztalni ezzel, de ő sem szólt semmit. Otthon mindenki szótlan volt, amióta beléptem a házba. Úgy tűnik nagy hatással volt rájuk a belépőm. Nem voltam éhes, szóval nem vacsoráztam semmit. Inkább felmentem a szobámba a plafont bámulni.

Reméltem, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb. De lehet… Erre Szonja döbbentett rá, mikor képes volt felhívni azért, hogy beszéljek Nathannel. Nem akartam még egy ember hangulatát elrontani, így ezt a dolgot áttettem holnapra. Meg hát valahogy erőm se volt beszélni vele

Másnap reggel még arra sem volt erőm, hogy gondolkodjak, nem hogy felkeljek. De végül úgy döntöttem, hogy nem gondolkodok. Így hát ösztönösen bepakoltam a táskámba, majd felöltöztem. Nem is reggeliztem, így hát üres hassal indultam suliba. Ma is az a szótlan nap volt, mint tegnap délután, bár én ezt nem bántam. Nathant ma is nagy ívben elkerültem és órán se beszéltem vele. Persze Szonja rosszalló tekintetét meg se próbálhattam elkerülni.

Ebédelni csak azért mentem, mert a lányok elráncigálták és megpróbálták belém tömni a kaját. Legtöbbször sikertelenül. Végül már hagyták, hogy elmenjek. Mire majdnem belesétáltam Nathanbe, de szerencsére hamarabb észrevettem. Viszont… ő is észrevett, bár tudtam, hogy beszélnem kéne vele, még is elrohantam. Mivel ő gyorsabb futó, mint én ezért sikeresen elkapott a színpad mögött. Ott maga felé fordította és feltette újra azokat a kérdéseket, amiket mostanában már hallottam egy párszor.

-             Mi a baj Emily? Mért kerülsz folyton? Mért nem akarsz beszélni velem?

Ekkor már szerencsére elengedte a karomat, így megfordultam és elindultam. Most nem fogta meg a kezemet. Néhány pillanattal később megtorpantam. Majd az előttem lévő fának neki dőltem és lehajtottam a fejem. A szememből akaratlanul is kigördült egy könnycsepp.

-             Mi történt? – emelte fel a fejem, én meg gyorsan letöröltem az arcom.

-             Tudod… A nagyapám agydaganatos. – zúdítottam rá hírt egyből. Nem néztem a szemébe, de mikor felemelte a fejem ijesztő komolyságot láttam megcsillanni a szemében, - Ezért kerültelek folyton. – folytattam. – Mert tudtam, hogy neked minden bizonnyal elmondanám és nem akartalak terhelni ezzel.

-             Nem terheltél volna vele, sőt jobb ötlet lett volna elmondani, mint kerülgetni. Nem gondolod? – Hát mind ez sajnos igaz… - Hé, nincs kedved meglátogatni? – na ilyen is csak neki juthat eszébe.

-             De szívesen, mért ne? – mosolyodtam el, mire ő is elmosolyodott. – De van egy feltételem.

-             Szóval alkut akarsz kötni? – bólogatott, mintha értené, de közben nem ért semmit. Én nem alkut akarok kötni, hanem feltételt szabni. – De akkor nekem is van. – Úgy tűnik ebből alku lett.

-             Oké. Szóval nekem az lenne… Ugye te bírod ezeket az emberekből kilógó csövek látványát? Mert ha nem akkor én el sem megyek veled.

-             Persze, hogy bírom. Az én feltételem az, hogy mielőtt elmegyünk a kórházba, elmegyünk kajálni. Mert te igen sápadt vagy és elég sápadt ember lesz ott, nem kell, hogy bővüljön a csapat. De most komolyan! Mondd csak ettél ma már valamit? – aggodalmaskodott.

-             hát a lányok belém tömték az ebédnek egy kis részét. – gondolkodtam el. - Igazság szerint nem ettem ennél többet. De most már mindjárt kilyukad a hasam. Mehetünk? – Nathan csak bólintott.

Ezután elindultunk a suliból. Azt nem tudtam hova is megyünk, mert Nath nem volt képes közölni velem, bármennyire is könyörögtem. Majd egy idő után leállt és én rádöbbentem, hogy hova is vitt. Egy kedvenc helyemre, ahol isteni gyrost csinálnak. Vett belőle kettőt és folytatunk is az utunkat. Mire megettem már is jobban éreztem magam.

-             Jobban nézel ki. – mi van? úgy tűnik, hogy ez a kérdést meglátszott rajtam, mert hirtelen folytatta. – Mármint már nem vagy olyan sápadt.

-             Jobban is érzem magam.

-             Na látod! Én tudtam, hogy csak enned kell! – vigyorog.

-             Meg te, hogy jól érezzem magam. – ezt bóknak szántam, de igazából ezzel csak növeltem az egóját. Nem volt szándékos! – Szóval Szonja, mi? Mért nem velem beszéltél? – kérdeztem el is felejtve, hogy milyen hülyeséget kérdeztem.

-             Ricky! el felejtetted, hogy akkor még hozzám se szóltál? – nekem meg most esett le. Mondhatni nagyot koppant. Majd megráztam a fejem. – Jah, meg talán ő volt az egyetlen, akivel még szóba is álltál.

-             Aha, értem. – mosolygok.

Innentől már nem beszélgettünk semmi komolyról, hanem inkább viccelődtünk csak. De mikor beléptünk a kórházba, valami furcsa érzés fogott el, olyan, amilyen még soha sem volt. Egy biztos megijedtem ettől az érzéstől. De mégis bátran mentem oda az egyik nővérhez, hogy megkérdezzem, hogy melyik szobában van James Taylor. Az övé volt a harmadik emeleti 16-os szoba.

A nagyapám félig angol származású. Tőle örököltem a jó nyelvi érzékemet. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de ez az igazság. Elég jól beszélek angolul, talán le is tehetném a középfokút. Ezt mind neki köszönhetem, hisz, mikor felmentem hozzájuk, nem válaszolt semmilyen magyar kérdésemre. Így hát angolul beszélgettünk. Érdekes ember és én nagyon imádom.

Most meg itt van egy kórházban, műtét után és nem tudom, hogy beszélhetek-e még vele valamikor. Még nem mehetünk be hozzá, így kint kellett várnunk. Mikor kijött a doki, én rögtön felpattantam. Az orvos azt mondta, hogy nyugodtan bemehetünk, de ne ébresszük fel.

Amikor beléptünk az a látvány fogadott, amire gondoltam. A nagyapám lélegeztető gépre volt kötve és infúziója is volt. Fura volt így látni, de mivel én is voltam már egy párszor kórházban, nem volt ijesztő.

Leültem az ágya mellé helyezett székre és megfogtam a kezét. Aludt és én nem akartam felébreszteni, szóval nem is beszélgettem Nathannel. Egy kis idő múlva arra eszméltem, hogy megszorítja a kezem. Ekkor rápillantottam és a szemei nyitva voltak.

-             Emy? Te vagy az?

-             Igen nagyapa. De nem beszélhetnénk most kivételesen magyarul? Nathan is itt van. – kérdezem szinte már könyörögve.

-             Oké rendben. Oh, szóval Nathan, mi? – kérdezi mosolyogva. Ekkor eszembe jutott, hogy mikor először találkoztunk itt a kórházban pont róla volt szó. Erre kérdésre teljesen elpirultam. – Szólíts nyugodtan Jamesnek. – mosolygott Nathanre. – Na és mi járatban vagytok erre felé?

-             Csak beugrottunk meglátogatni. Nagyon jó színben vagy a műtét óta.

-             Mármint ha a falfehér jó színnek számít. – ez a kijelentés megnevetetett. – De végül is tényleg jobban érzem magam.

-             Azt látom. – egy pillanat múlva ránéztem az órámra – Lám! Milyen gyorsan telik az idő. Nekem már mennem kell. Majd szólok anyáéknak, hogy ugorjanak be és hozzanak be gyümölcsöt.

-             Jaj, ne! Tudod, hogy utálom, ha tele pakolják a szekrényemet és másnap meg leellenőrzik, hogy megettem-e mindet.

-             Tudom! Na jobbulást és előre is jó étvágyat! – kacsintok.

-             Köszi! Sziasztok! – köszönt el, majd elindultunk.

-             Jó fej a nagyapád! – szólalt meg Nathan, amint kiértünk a folyosóra.

-             Aha, az. – helyeselek mosolyogva.

Most már tényleg istenien érzem magam. Szuperül. Már épp a parkban sétáltunk kéz a kézben, mikor megtorpantam. Erre ő megfordult és értetlen, kérdő tekintettel nézett rám. Pár pillanattal később azon kaptam magam, hogy közelebb léptem, lábujjhegyre emelkedtem és megcsókoltam. Először meglepődött, de végül visszacsókolt…

Majd egy kis idő múlva szétváltunk és így teljesen elmerültem azokba a szép kék szemekbe, amelyekbe régen úgy beleszerettem. Ő erre elvigyorodott… Majd közelebb húzott magához és lehajolt, hogy megcsókolhasson. Majd óráknak tűnő percek után szétváltunk. Ismét sikerült elvesznem a szemeiben és így akaratlanul is elmosolyodtam.

-             Szeretlek. – mondta nekem, mire az arcomra döbbenet ült ki, de azt persze pár pillanat múlva egy mosoly váltotta fel.

-             Én is téged. – majd nyomtam egy puszit az arcára.

Ettől tovább nem is beszélgettünk, hanem kéz a kézben sétáltunk tovább. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen furcsa látványt nyújthattunk az előbb, de ez most nem érdekelt. Inkább az, hogy ennél tökéletesebb már nem lehet ez a nap. Egyszerűen elmondhatatlanul szuper…

Haza érve azzal a „rózsaszín ködös” fejjel neki mentem az ajtónak vagy háromszor. Ettől szép nagy pukli alakult ki a fejemen. A szüleim csak vigyorogva nézték az eseményeket. De mikor már át is estem valamin, akkor már inkább segítettek.

-             Itt valaki vagy részeg vagy szerelmes! – állapította meg apa. Nem mondom tehetséges…

-             Mi történt?- ápolgatta több kevesebb sikerrel a homlokom anya.

-             A nagypapi felébredt. – közöltem vigyorogva a nagyszerű hírt.

-             Tényleg? – kapja fel a fejét Matt. – Hogy van? – érdeklődik. – Várjunk csak! Hogy kerültél te a kórházba?

-             Hát tudod bátyó… Ez elég bonyolult! Képzeld el… - hatásszünet – hogy a két szép lábamon sétáltam be – erre csak fintorgott válaszul, de persze engem most hidegen hagyott. – Amúgy angolul még tud.

-             Amikor felébredt és meglátott téged, angolul beszélt hozzád? – kérdezi anya, mintha ez olyan hihetetlen lenne.

-             Aha, de most komolyan… Mit vártál tőle? De amúgy rögtön leállítottam, mert ott volt Nathan is. Na mentem fel.

-             Oké hugi, csak vigyáz az ajtókra! – kiabál utánam Matt.

Majd gondosan kikerülve az ajtókat, eltaláltam a szobámba. Majd ma is ruhástul zuhantam bele az ágyba és aludtam el. Nem is kellett volna mondani, hogy szép álmokat, mert tényleg szépet álmodtam…