Második fejezet
________________________________________________

(Három hónappal később)

Laura

   Pontosan nyolc óra volt, amikor egy magas, hosszú, fekete hajú lány kilépett a műszaki boltból Egerben. Nagyon sietett, pedig pontosan tudta: itt már nincs mit tenni – el fog késni. De még így is rekordidő alatt oda ért a buszmegállóba, és a szerencséjének hála, szinte rögtön jött is a megfelelő busz. Amire gyorsan fel is szállt.
   A lány nem volt számítógép mániás, vagy telefon őrült, csupán egy új fülhallgatót ment venni. Ugyanis a sajátja állandóan kiesett a füléből. De most pillanatnyilag nem az érdekelte, hogy tud-e mp3-at hallgatni, vagy sem. A legfőbb gondja az volt, vajon milyen büntetést kap a késésért. A lány ugyanis még sosem késett. Minden nap fél órával hamarabb bent volt az iskolában, (pedig nem lakott közel hozzá) és ott sem csak tengette az idejét, mint a többiek, hanem szorgalmasan tanult. Persze ilyenkor már minden tudott, így legtöbbször ismételt, vagy haladt előre az éppen aktuális anyaggal. Nem szeretett semmit a véletlenre bízni.
   A busz megállt, a lány pedig leugrott. Futva közeledett az iskola felé, de nem ért vele semmit, hiszen már tíz perccel múlt nyolc. Amikor belépett az ajtón, a portás nyomban az útját állta.
   - Név és osztály?- kérdezte. A lány nem kapcsolt.
   - Öh…- még ki volt fulladva.- Tessék?
   - Név és osztály?- ismételte a férfi és kezdett kijönni a sodrából.
   - Tóth Laura. 9/B.- végre leesett neki. - most már felmehetek?
   A férfi oda sem figyelt rá. - Ezt jelenteni fogom az osztály főnökének. - Laura elpirult. De nem a szégyen, hanem a feltörő düh miatt, amit érzett. Így még csak többet fog késni!- És ne legyen több késés. - folyatta a portás.
   - Rendben. De most már felmehetek?- a lány hangja már remegett.
   - Igen. - a férfi még ki sem ejtette a szót, Laura már rohant is fel, a terme felé. Amikor felért és elindult, hogy kopogjon az ajtón, a keze megállt a levegőben. Nem volt biztos benne, hogy az óra közepén akar megjelenni. Amúgy is biológia óra volt, amit mostanában már magától tudott, nem volt szüksége rá, hogy a tanár magyarázatát hallgassa. És tudta, mit fognak csinálni az osztálytársai, ha pont ő, Laura megjelenik késéssel.
   Laura nem volt csúnya lány, sőt, kimondottan szép volt, de a többi osztálytársnőihez képes labdába sem rúghatott. Néha úgy érezte, hogy direkt a sors csapásaként abba az osztályba jár, ahová Eger legszebb lányai, kivéve persze őt. És amúgy is a lányt a suliban - a tanárokat kivéve - senki sem szerette. Azért is tanult folyamatosan.
   Mégis, a keze folytatta megkezdett útját, és három kopogás jelezte, hogy most már nem visszakozhat.
   Lassan kinyitotta az ajtót, és igaza volt osztálytársai reakcióját illetően. Amint a többiek meglátták Laurát az ajtóban és felfogták, hogy a lány nem beteg, vagy nem valami nagyon fontos dolog miatt hiányzik, döbbent csend ereszkedett a teremre. Utána, mintegy villámcsapás szerűen, vagy talán az egyik fiú bekiabálására (- Jéé, Lúzerkirálynő elkésett?! Oo), akinek Laura tudta a nevét, de nem akart rá gondolni sem, az osztály, mintha felrobbant volna. Egymást követték az egyre udvariasabb beszólások, aminek következtében a lány piros arcszíne és belsőjét mardosó dühe csak fokozódott. De most is, mint mindig egy tanár segített Laura segítségére.
   - Gyerekek, gyerekek, maradjatok csendben!- kiabálta túl a tömeget, és amikor úgy-ahogy lecsendesedtek, Laura felé fordult. -  Laura. - a hangja nyugodt és kedves volt, a lány mégis csalódottságot vélt felfedezni benne. - Elárulnád nekünk, hogy miért késték harminc percet az órából?
   - Igen… Hát az történt, hogy elszámítottam magam azt illetően, hogy mennyi idő alatt tudok beérni az iskolába. - tudta mennyire rémesen ciki az egész. - De nem fordul még egyszer elő. - tette hozzá.
   - Rendben, a helyedre mehetsz. - a lány gyorsan, szinte futva a helyet foglalt, és vörös fejjel kinyitotta a biológia könyvét. Tisztában volt vele, hogy most már végképp nem tud figyelni - nem, mintha eddig akart volna - így a történteken gondolkodott. Hiába, nem jutott eszébe más, minthogy ez az előbbi jelenet irtó ciki volt. Ráadásul egy ideig ezt még az orra alá fogják dörgölni osztálytársai, tekintve, hogy nem volt egy nagy kedvenc. Igazából a jó jegyei miatt, és hogy nem volt egy bombázó, nem nagyon barátkozott vele senki.
   Hirtelen arra eszmélt, hogy egy papír van előtte. A papíron egy üzenet is volt. Laurának rá sem kellett néznie, így is tudta kitől jött. A dühe kezdett vissza térni, ugyanis a fiú, aki a levelet küldte, azonos volt azzal, aki minden nap állandóan megszégyenítette a lányt osztálytársai előtt. Meg persze ő volt az iskola sztárja. Péternek hívták. Laura csak azt nem értette, hogy miért pécézte ki magának éppen őt? Miért nem tud bárki mást, akárkit piszkálni, miért ő, Laura? Soha nem ártott Petinek. A fiú viszont annál többet neki.
   Végül mégis engedett a kísértésnek, és elolvasta a levelet. Na mi van Tóth, elromlott az órád? Vagy agyi beteg lettél? Még sosem késtél!
   - Kopj le! - sziszegte a lány, de Peti oda sem figyelt. Laura utálta a fiút.
   - Ugyan Tóth. - Laura dühösen megfogta a lapot és sietve körmölni kezdett. Amikor kész lett, oda lökte a fecnit a srác elé, aki vigyorogva olvasta. Na ide figyelj! Szállj le rólam, jó?! Elkéstem, mert még beugrottam valahová, amihez neked semmi közöd! Úgyhogy fordulj vissza, és figyelj!
   A válasz nem késett sokáig. Jajj, mert te annyira figyelsz, mi? És mégis hova ugrottál be?
   Laura kezében már remegett a toll. 1. Nekem nincs szükségem rá, hogy figyeljek, mert az egész könyvet rég megtanultam. 2. SEMMI KÖZÖD HOZZÁ, HOGY HOVA ÉS MIKOR  MEGYEK, VILÁGOS?! Tégy egy szívességet és merülj vízbe, amíg millióig számolok, jó?! Peti továbbra is önelégülten vigyorgott. Aha.
   A lány, mivel látta, hogy idegesítője nem kíván többet írni, összegyűrte a papírt és elővette az órarendjét. Szerencséjére pont ezen a napon volt csak öt órája, így már csak egy tesi, egy földrajz, egy matek és egy ének volt hátra. Megkönnyebbült. A tesin és az éneken kívül mindent tudott, és az előbbieket is túléli majd valahogy. Bár igaz, hogy testnevelésen mindig elgáncsolta valaki, éneken pedig állandóan azzal húzták, hogy azért nem énekel, mert borzalmas hangja van.
   Az óra többi része szótlanul telt, bár az előtte ülő utált fiú néha megeresztett felé néhány idegesítő vigyort. Laura legszívesebben felképelte volna, mégsem tette, mert nem akart még egy lapáttal rátenni, hogy késett.

   Laura örömmel tapasztalta, amikor testnevelés órán nagy meglepetésére senkinek sem sikerült elgáncsolnia, és tökéletesen (vagy majdnem) teljesítette a feladatokat. Ez csak nagyon ritka alkalmakkor fordult elő, ezért már most elkönyvelte - a reggeli malőrt leszámítva - hogy jó napja van.
   A földrajz simán ment, azzal töltötte el az órát, hogy az órarendjével babrált (illetve, hogy Petit lökte vissza folyamatosan a saját helyére). A matek úgyszintén. Már csak egy ének volt hátra.
   Laura úgy tervezte, hogy ez az óra így úgy fog eltelni, mint az előző kettő, így elővett egy lapot, és abba kezdett el firkálni, amikor meghallotta a nevét valahonnan a messzeségből. Kellett vagy egy perc, hogy rájöjjön, a tanár szólongatja. Az osztálytársai sem küldték egymásnak a leveleket, mindenki őt nézte.
   - Laura, akkor énekelsz, furulyázol, vagy megint tartasz egy kiselőadást valamelyik zeneszerzőről? - a lány gyorsan körülnézett és felállt.
   - Megint kiselőadást tartanék. - az osztály bosszúsan és egyszerre álmosan nyögött fel, majd mindenki folytatta a levelezését.
   Laura kiment a tábla elé, kinyitotta a füzetet, de a nap folyamán másodszorra gondolta meg magát.
   - Inkább mégsem. Mégis énekelnék. - nem is sejtette, hogy ki mondja ki helyette ezeket a szavakat, mert biztos volt benne, hogy ő nem. Laura ugyanis még sosem énekelt. Legalábbis közönség előtt nem. Maximum akkor, amikor egyedül volt otthon és az mp3-tól már a saját hangját sem hallotta.
   Az osztályon izgatott suttogás futott végig.
   Laura lassan oda lépett, a már bent lévő zongorához és el kezdett volna játszani, amikor a tanár megszólalt.
   - Nem kell kotta?
   - Nem köszönöm. - a lány megint emelte a kezét, és most valóban játszani kezdett. Tudott zongorázni, de most mégis egy ismerős-ismeretlen darab sorait játszotta. A dallam lassú volt. Laura kinyitotta a száját, és végre énekelni kezdett.

Körbezárnak rég a falak.
Kezeden a lánc, nem vagy szabad.
Nem figyel a Föld, csak forog,
Nem érez a szív, csak dobog.

Monoton menetel a tömeg, ahogy kell,
Öreg és fiatal, míg meg nem hal.
Odakint nagy a rend, idebent néma csend.
Nem ereszt a kereszt, mit hittél?!

Idegen hatalom, hidegen földre nyom.
Körbe zár, megaláz.
Még meddig vársz?
Semmid sincs,
Kezeden a bilincs.
Hogyha fáj, ne remélj. Kiabálj!

   A osztályban mindenki tátott szájjal nézte és hallgatta a lány éneklését. Senki sem hallott még életében ilyen gyönyörű hangot egyetlen sztár vagy celeb által sem. Egy szóval: köpni nyelni nem tudtak. Már senki sem merte volna azt mondani Laurának, hogy nincs hangja. Az osztályban eddig – Laurát kivéve – minden lány énekelt énekórán, de Laura mai előadásához képest csak hamis tyúkoknak lehetett volna jellemezni őket.

Körbezárnak rég a falak.
Kezeden a lánc, nem vagy szabad.
Nem figyel a Föld, csak forog.
Nem érez a szív, csak dobog.

Leomlanak majd a falak.
Kezedről a lánc, leszakad.
Megáll majd a Föld, nem forog.
Milliónyi szív együtt dobog.

   A lány lassan elhallgatott, becsukta a száját és osztálytársaira nézett, akiknek a tekintetén mély döbbenet tükröződött. Pár pillanat múlva felállt és a tanár mellett elhaladva a helyére ment, aki természetesen ötöst írt a naplóba, majd Laurához fordult.
   - Laura… ez… gyönyörű volt. Mióta tudsz énekelni?
   - Nem tudom. - a lány, mintha össze lett volna zavarodva. - Csak… ez… most úgy… jött. Hányast kaptam?
   - Természetesen ötöst.
   - Köszönöm.

   Mihelyst kicsengettek, az osztály lány tanulói valóságosan megrohamozták Laurát, aki kétségbeesetten próbált elmenekülni előlük.
   - Jaaj, Laura! Mennyi ideje tanulsz énekelnii? - nyávogták.
   - Lauraa! Van már saját CD-d?
   - Laura!
   - Laura!
   Tulajdonképpen később már az említett lány sem emlékezett rá, hogy hogyan sikerült kikeverednie a tömegből, ugyanis az ,,- Ööö… lányok nekem most… mennem kéne…” mondatokkal nem nagyon tudott elérni semmit.