4. rész – Amikor az álom keveredik a valósággal.
Hirtelen azonban engedni kezdett a szorítás. Nem tudtam mit csinálni, nem akartam tovább rohanni az erdő felé, de nem is akartam megfordulni. Végül erőt vettem magamon, és megfordultam, majd megláttam, ahogy Marcell Alberttel verekedik. Az egész nem tartott tovább egy percnél, Albert ugyanis egy óriási ütés elől kitérve, hirtelen elrohant.
- Marcell... na... nagyon kösz... köszönöm. – lihegtem, mikor sikeresen visszaértünk a szállásunkhoz.
- Semmiség. Bárki megtette volna. Ez a gyerek egy pszichopata! Nem csoda, hisz Vikivel kavart...
- Hát lehet, hogy sokan megmenthettek volna, de mindenki úgy aludt, hogy akár ki is operálhatták volna az agy maradványait... Tényleg, te hogy hogy hallottál?
- Nem is olyan rég láttam, hogy az mp3-madat hallgatod. Oda akartam menni hozzád elmondani valamit, de túl lusta voltam öt percen belül felkelni. Aztán láttam, hogy Alberttal beszélgetsz. Ha Albert veled van, gondoltam, hogy valami történni fog... Albert sosem volt egy kedves srác... – közölte Marcell.
- Hát, nem. De... amúgy mit akartál mondani?
Olyan mélyen a szemembe nézett, hogy majd elolvadtam. És csak most láttam először, hogy valójában milyen is tud lenni egy igazán szép barna szem...
Aztán közelebb hajolt és megcsókolt.
A különlegessége mégis az volt a dolognak, hogy nem is csodálkoztam annyira. Pedig ez volt minden álmom még mielőtt megalapítottuk a bandát, mert fülig szerelmes voltam belé... Hát nem tudom, hogy mit érzek iránta... De talán majd holnap kiderül. J
Másnap fél hatkor keltünk fel, de csak félóra múlva indultunk el. Legszívesebben odarohantam volna Henihez, de látszólag ő is a fellegekben járt.
- Figyu – kezdett bele izgatottan. – valamit el kell mondanom.
- Jó, mert nekem is. De én mondom előbb, mert fontos – vigyorogtam.
- Nem, az enyém fontosabb! – replikázott, de előálltam neki egy egyszerű megoldással.
- Mondjuk egyszerre.
- Jó.
- Összejöttünk Marcellel/Viktorral – kiabáltuk egyszerre.
- Mi? – nyögtem.
- Öööö. Oks. Hát, legalább egy hullámhosszon vagyunk, nem igaz?
- Hát, de. – mondtam.
- Milyen furcsa véletlen...
- Jajj, menj már! – és jól oldalba taszítottam.
- Hé, ez fájt! – majd válaszul ő is oldalba taszított.
Elvoltunk így egy ideig, egészen addig, amíg mind a ketten ki nem kötöttünk a földön.
- Hé, lányok? Nem jöttök? – nézett be Heni favorit tanára.
- Öhm, de. – csendesedett el Heni, mire nekem komolyabb erőfeszítésbe kellett kezdenem, hogy ne röhögjem el magam Heni feje láttán.
Gyönyörű idő volt, a nap tűzött a fák felett, de mivel sűrű lombozatú erdőben járkáltunk, elég sok helyen találtunk árnyékot. Viki megint nyögött egész úton, de ő a sor végén bandukolt Alberttel, és szánalmasan rázta a fejét azon, hogy semmi olyasmi nem történt tegnap, ami legalább egy picit is rossz hatással lett volna rám. Marcellal jobban elvoltunk, mint valaha, és Heni is Viktor humorérzékével. A „paraszt” kifejezést Viktor egyébként bóknak vette, Heni pedig úgy szólította le Viktort ezzel a szóval, mintha „édest”, „szivit” vagy „cukipasimat” mondana. Mivel visszafele nem ugyanazon az úton mentünk, hanem egy másikon, át kellett kelnünk egy nagyobb patakon. Viki hisztérikus rohamban tört ki, így ő ment utoljára. Viszont nem tartotta meg az egyensúlyát, ezért gyönyörűen beleesett a hideg, sebes pisztrángokkal teli patakba. Mindenki vagy egy fának támaszkodva, vagy a földön fetrengve röhögött, és öt percig nem voltunk képesek abbahagyni.
Végül öt órakor megérkeztünk a buszmegállóhoz. Hiába voltunk fáradtak, a haverokkal úgy döntöttünk, hogy beülünk vagy a McDonald’s-ba, vagy egy kávézóba. Végül az utóbbi mellett döntve bementünk a városba a kullancsokkal teli ruháinkkal, de látszólag ez senkit sem zavart. Ott Heniék faggattak, hogy mi is történt valójában, mit is csinált Albert.
- Hallgattam a Don’t Leave Me Now című Pink Floyd számot, mikor éreztem, hogy hirtelen valaki megragadja a vállamat. Mivel sikítani akartam, ezért oda is oda rakta a mocskos kezét Albert. Aztán bemesélte, hogy újra járni akar velem meg...
- Azok után, hogy képes volt Szukával összeállni?! – fakadt ki Viktor.
- Hé, nyugi! Meg hogy Viki megzsarolta, meg ilyenek. Persze csak kamu volt. Kint elkezdtem sétálgatni, miközben hallgattam Albertet, és nem is vettem észre hogy közben beértünk az erdőbe. És akkor elkezdett tök agresszív lenni, én sikítottam, és elkezdtem rohanni, de elkapott. Szerintem meg is tette volna, ha nem jön Marcell. – olyan szépen ejtettem ki Marcell nevét, hogy még én is majd’ elolvadtam tőle (csöpp-csöpp...) – És ti? Ti hogy jöttetek össze?
- Még a tábortűznél csókolt meg Viktor.
- Igen? Hát én vak vagyok akkor... – képedtem el.
- Pedig ez van. – mosolygott Heni.
- De – kezdett bele Viktor – szerintem már régebben is tudtuk, hogy van köztünk valami. Főleg mikor megnyertük a vetélkedőt. Na, ott aztán biztosak voltunk.
- De miért csak most mondtátok el? – tudakolta Marcell talán egy nagyon picit megbántottan.
- Miért, te most elárulnád, hogy hányadszor vagy szerelmes Angie-be? Vagy, hogy mióta?
- Nem mindegy? – kérdezte méltatlankodva. – Na, rendben. Hetediktől nyolcadikig az voltam. Most meg talán lassan fél éve.
Leesett az állam. Pedig mikor én hetedikes voltam, és szerelmes voltam belé, szinte kizártnak tartottam, hogy Marcellal valaha is összejövünk.
- És te, Angie? – vigyorgott Viktor.
- Hetedikben voltam szerelmes belé, de akkor nagyon. Nem hittem volna, hogy egy ilyen szuper pasi valaha is összejönne egy ilyen lánnyal. – mondtam elpirulva.
- Wooooooooooooow – rikkantotta Heni.
- És ezért, hogy megkíméljem magam egy csalódástól, elkezdtem mondogatni magamban, hogy nem vagyok szerelmes, nem vagyok szerelmes... És lassacskán bevált. Meg ehhez hasonlókat. De mindig is tetszettél. – fordultam Marcellhez. – És azt mondtam be magamnak, hogyha majd szerelmes leszel belém, és tutira beléd zúgok.
- És még miket mondtál be magadnak, csakhogy elmúljon a szerelmed? – faggatott Marcell.
- Minden hülyeséget, ami nem is igaz, csakhogy leállítsam magam...
- De mégis mit? Naaaa, légyszíííííí – kezdett el Marcell cukin nézni.
- Jajj, ne már. – hunytam be a szemem. – Na jó, olyanokat, hogy biztosan ízlésficamom volt...
- Hehh, köszi!
- Te akartad. – böktem meg az asztal alatt a lábát.
- Amúgy a témától eltekintve nézzük már meg a postaládádat Angie, hátha jött valami levél a koncertszervezőktől.
- Oké. Akkor nyomás.
Egy óra múlva már ott kotorásztam a postaládámban. Volt ott néhány levél, ezek közül csak kettő volt az enyém. A szüleim nem voltak otthon, ezért behívtam a srácokat, és kibontottuk a leveleket.
A magyarországi koncertkörút helyszínei voltak felsorolva, többek között Szeged, Miskolc, Budapest, Szolnok, Pécs, Mosonmagyaróvár, és hasonlók.
A másik levélben pedig gratuláltak hozzánk, mert a vetélkedő show egész Európában ment, úgyhogy egyből mindegyik jegyet eladták. Megyünk Angliába, Németországba, Lengyelországba, Görögországba, Olaszországba, Spanyolországba, és a többi gyönyörű helyre.
- Láttátok...? – mondtam óriási szemekkel. – Híresek vagyunk. Az álmunk valóra vált. Híresek lettünk. Híres a Midnight Bluee! – kiabáltuk egyre hangosabban. És igaz. Mintha egy álomban lettünk volna. Ha ez igaz, akkor sosem akarok felébredni... | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
