1.rész – amelyben sikeresen bejutunk a helyi showba, viszont egyik osztálytársam talán túlságosan is túlzásba vitte a dolgokat.
2008. március 25-ét írunk. Még mindig tart a meglepően rövid tavaszi szünet, így hát elhatároztunk mi négyen, hogy egy belvárosi kávézóban megbeszéljük a további teendőket. Volt ugyanis egy bandánk Midnight Blue néven, amit két évvel ezelőtt, tizenöt évesen alapítottunk. A dalszövegek kétnegyed részét együtt költöttük, egynegyed részét én és a másik gitáros-énekes tag, Marcell, a maradék egynegyedet pedig a többiek.
Fél kettőre sikeresen összeverődtünk egy kis, aránylag nyugodt kávézóban. Beszédünk tárgya az volt, hogy melyik számokat játsszuk a helyi show-ban, ahol iskolai bandák szeretnék felfedni ügyességüket. Nagy ügyesen bekerültünk a negyedik elődöntőbe – gyakorlatilag ez volt az utolsó előtti verseny, ezután már csak a döntő maradt hátra. Érthető volt, hogy mindenki a saját kedvenc számával rukkolt elő, a másikét viszont nem akartuk elfogadni.
- Akármilyen hangosan is ordítoztok a fülembe, nem fogunk túl sokra jutni! – emeltem fel a hangom egy kicsit idegesen.
- Előbb kategóriát kéne választani – javasolta Marcell, a másik énekes-gitáros tag.
- Valahol a kemény rock és a lassúbb szebb számok közötti kéne – javasolta Heni, aki legyőzhetetlen volt a billentyűsök között.
- Soha, de soha le ne merd játszani azt a szörnyű számot, amikor az egész kezed rányomod a billentyűkre! Talán még ha ráülnél, még az is jobb lenne – tette hozzá halkan Viktor, aki a dobosunk volt.
- Kösz... - nézett Heni rondán
Miután egészen négy óráig ilyen sikeresen teltek a beszélgetéseink, megegyeztünk abban, hogy holnapra mindenki hoz egy listát – és a fő döntést rám meg Marcellre bízzák majd.
Mikor két évvel ezelőtt sikeresen összehoztuk a bandát (aminek akkor még neve sem volt), még csak mi hárman voltunk – Angie (azaz én), Heni és Viktor. Viktor nagyszerűen tudott dobolni, Heninek volt otthon egy szintetizátora, így ő lett a billentyűsünk, énnekem meg három éve volt egy gitárom, és énekelni is jól tudtam. Viszont úgy gondoltuk, hogy kell egy negyedik tag is, még egy gitáros-énekes, és lehetőleg fiú. Heni régi jó barátja, Marcell, aki most már osztálytársunk is egyben, kitűnően tudott gitározni, és a hangjával se volt baj, így hát pár héttel a banda megalakítása után felkerestük őt. Szívesen elvállalta a szerepét, így már teljes volt a létszámunk. Viszont innen nem tudtuk, hova tovább. Eleinte csak más együttesek számait játszottuk, kicsit átírva, majd mikor az egyik irodalomórán halálra untam magam, elkezdtem irkálni a füzetem végébe. Mikor kicsengettek, rájöttem, hogy ebből akár egy komplett számot is összehozhatnánk. Két hétig sikertelenül próbáltunk a dalszöveghez valami jó zenét csinálni. Mikor ezt meguntam, felvettem Heni zongorajátékát és Marcell gitárjátékát, amikor csak úgy unalmukban zenéltek. Végül ebből született meg az első dalunk, ami azóta is igen sikeres. A dal leginkább egy lányról szól, akinek különleges tehetsége volt, és felhagyva addigi szentfazék életével, egy bandába verődve graffitizni kezdett. A bandát hamar elunta, így egyedül bolyongott nap mint nap éjfélkor a sötét utcán. Elkezdte felírni egy helyre, hogy Midnight, de észrevette, ahogy egy rendőrautó kezd villogni az utca végében. Mindenáron be akarta fejezni a művét, de kevés volt az ideje és a hely is, ahova fújhatott volna, így csak annyit írt utána, hogy blue. Végül ebből a számból született meg az együttes neve.
Két év után felfigyeltünk egy plakátra, amelyben azt hirdették, hogy iskolai tehetséges bandák mutathatják meg tudásukat ebben a show-ban. Jelentkeztünk, és sikeresen be is jutottunk. Első fellépésünkkor az együttes névadó számát, a Midnight blue-t játszottunk, és második helyezettként jutottunk tovább.
És most itt járunk, az utolsó előtti adásban. Szerda van, itt unatkozunk az első órán, és még mindig a számokon törjük a fejünket. Hirtelen valaki megdobott egy levéllel. Heni volt az:
Mi lenne akkor, ha nem is mi magunk döntenénk el, hogy mit játszunk? Mindenki kedvenc számát lejátszanánk egy háromtagú csapat előtt, és majd ők eldöntik… A fiúkkal úgysem lehet megegyezni! J
Elővettem a tollal, és ezt írtam a papír hátuljára:
Megpróbálhatjuk... Bár nem hinném, hogy valaki el tudná dönteni, hogy melyik a legjobb számunk, mert mindegyik egy aranyérmes, J na, jó komolyan: melyik három embert hívjuk?
Az ötletért amúgy külön grat =)
Visszadobtam Heninek, aki sikeresen el is olvasta, majd egyetértően bólintott. A következő pillanatban azonban a tanár jelent meg mellette, és követelte a levelet.
- De hiszen ez csak az előző órai házim! – hát, kissé béna kifogás volt, az osztály máris röhögő görcsben tört ki. Főleg a fiúk vigyorogtak, mert mindig is imádták elolvasni a lányok levelét.
- Biztosan arról ír, hogy milyen jó fiú Marcell, és hogy hogyan cserkészhetné be Henivel együtt – szólalt meg a legutálatosabb osztálytársam, Viki.
Hirtelen mindenki, még a fiúk is bekussoltak. Én meg értetlenül bámultam arra a sarki lányra: talán ez lett volna az a dolog, amit utoljára hoz elő az agyam…
Marcell se értette a dolgot. Egy ideig csak zavarban volt, aztán az ablak felé nézett. Én meg legszívesebben azon taszítottam volna ki Vikit.
A következő pár órában aztán mégis rendeztünk mindent. Marcell is eléggé jól ismerte ahhoz Vikit, hogy elhiggye, az egésznek nincs alapja. Viki szerint csak azért vagyok belé szerelmes, mert ő is egy klassz énekes és gitáros-típus, mint én... Viki esze olyan szinten mozog, mint egy tehervagoné – legalábbis ezen a téren… De mindenkiből tud hülyét csinálni, ha nagyon akar vagy éppen bosszúálló kedvében van. Viktor is és Heni is tapasztalhatta már: Henit az igazgatóval, Viktort az ig.-helyettessel hozta össze…
Mikor pénteken kicsengettek a hetedik óráról, az iskola egyik régen nem használt termében gyűltünk össze: valahogy leszerződtünk az igazgatóval, hogy adja bérbe (vagyis inkább ingyen) ezt a termet, hadd gyakorolhassunk rajta a bandával: ezt meg is engedték, viszont csak 16 órától 17.30-ig játszhattunk, úgyhogy alaposan ki kellett használnunk ezt az időt. Már tegnap lejátszottuk mindenki kedvenc számát három osztálytársunknak, és végül egy Just Listen and then Help Me! szám mellett döntöttünk: ez amúgy Viktor száma volt. Ahogy az osztálytársaink kivonultak az említett helyiségből, rögtön neki is álltunk gyakorolni, hiszen az együttes névadó számán kívül szinte semelyiket se tudtuk tökéletesen.
Vasárnap van, 14 óra múlt. Még mindig Viktorék garázsában gyakoroljuk, immár századszor a Just Listen-t. Azonban 15 órára mindenkit meghívtak a szervezők egy jó kis délutáni uzsonnára, a show éttermébe. Ezekből is nagy veszekedések támadtak, mert Heni és Marcell kitartott amellett, hogy el kéne próbálnunk a számot, amit én és Viktor sikeres visszavertünk: szerintünk egy pihenő sosem árt, amúgy is a kaja után próbálhatnánk tovább. Hát.. az étel nem volt egy ötcsillagos, a vendégek velünk együtt teljes joggal azt hihették, hogy egy jó kis ételmérgezéssel, akarják kiiktatni a megmaradt együtteseket.
- Kösz Viktor... – fintorgott Heni.
- Na, további jó étvágyat – álltam fel az asztaltól.
- Angie, most meg hova ...?
- Muszáj vennem egy kis friss levegőt. Meg szeretnék egy kicsit egyedül lenni – jelentőségteljesen Viktor felé fordultam, aki egy bandzsi vigyorral tűrte. Mikor kimentem, még hallottam Henit, amint gyönyörűen parasztnak nevezte Viktort...
Mikor kiértem a szabad levegőre, a show épülete előtt található parkba, kerestem a padot, és élveztem a ritka márciusi napsütést. Hirtelen azt éreztem, hogy valaki eltakarja az arcom elől a napot, és mikor felnéztem, Albert állt ott, és közölte, hogy köztünk mindennek vége. Sosem voltam oda igazán Albertért, soha nem is állítottam azt, hogy járunk, ő azonban minden kis bókomat komolyan vette. Eddig úgy figyelte minden mozdulatomat, mint egy kölyökkutya, most meg hirtelen beállít, hogy ennyi volt? Nem értettem, mi történhetett vele, így utána rohantam.
- Várj már egy percet! – loholtam utána – Albert, állj- már-meg! – kaptam a vállába, mire ő végre megállt. Kissé kifújtam magam, majd ezt kérdeztem tőle: - Mégis mi történt? Nem egészen értelek...
- Szerintem ezt magadtól is kitalálod. Emlékszel arra a napra, amikor elhívtalak randira?
- Te sosem hívtál randira... – néztem a szemébe.
– Ezt az egészet csak te vetted komolyan.
- A februári napra gondolok – folytatta úgy, mintha meg se hallott volna. – Mikor abba az étterembe akartalak elhívni.
- Kosármeccsem volt.
- Csütörtökön sosincs kosármeccsed – vette végre figyelembe a szövegeléseimet. – Mindig hétfőn mész.
- A tanár kiutazott Angliába, ezért így búcsúzóul ere a napra tette! Mondd, mégis mi bajod van?
- Nem, te nem mentél el arra a meccsre. vagy ha igen, hamar el is jöttél onnan, ugyanis nagyon jól tudom, hogy aznap Marcellal találkoztál...
- Fél nyolckor, mikor te régesrég otthon szoktál punnyadni a gép előtt! – néztem rá egyre értetlenebbül.
- Tudom, hogy a randink helyett Marcellal gyakoroltál... az már más kérdés, hogy erre a hülye show-ra, vagy valami teljesen másra...
- Te beteg vagy – kezdtem bele, de nem bírtam tovább, és elkezdtem röhögni. - Fogd már fel, hogy extra kosáróra volt! A „randink” ötkor lett volna, a meccsem hétkor fejeződött be! Na de... – minden lesett nekem. – Te jó ég, ezt ugye nem az a sarki iparművésznő mondta, azaz találta ki neked? – céloztam Vikire. – Eldobom a vakbelem, komolyan...
De a következőre még nem voltam felkészülve. A sarkon hirtelen Viki jelent meg valami undorító hányásos-lilás szoknyában, aminek a vége körülbelül a derekánál volt. Na, mit mondtam, ki az iparművésznő?
- Megyünk, nyuszó? – azt hittem, ott hányok rá. Ámbár ez a szoknyáján nem látszott volna meg...
- Hát igen... – folytatta Viki. – A szerencsétlenek mindig így járnak...
- Nem értem, mire gondolsz. A szerencsétlen szót inkább olyanra akasztanám, akik épp előttem állnak... – mondtam még, majd visszamentem Marcellékhez.
Visszamentem a többiekhez, akik még mindig röhögve beszélgettek az asztalnál. Húsz percen belül sikerült felállítanom mind a hármukat, majd visszaráncigálni őket a próbaterembe. Ismét el akartuk játszani a számot, de mindig elrontottam valamit… Pedig eddig sosem...
- Mi van Angie? Úgy nézel ki, mint akit egy kétnapos vízbe áztattak... Mielőtt kimentél, sokkal jobb passzban voltál. – mondta Viktor.
- Nem tudom. De próbáljuk el még egyszer, most megpróbálok odafigyelni. Gőzöm sincs, mi a baj velem – pedig volt. Bármilyen lehetetlen is volt, rájöttem, hogy csak Vikire figyelek, arra a szukára, aki bármit el tud érni, csak azért mert összesen 40 kilót nyom... Pontosabban inkább 39-et, mert a smink legalább egy kiló rajta...
De most még jobban elrontottam, mert a szám felénél nem a refrént kezdtem énekelni, hanem a Midnight Blue-t. Ekkor már nem bírtam tovább, hirtelen sírásban törtem ki. Nagy nehezen elszipogtam Heninek, hogy mi a bajom, ő erre biztatni kezdett, hogy végül is megszabadultál egy szeméttől, aki egy sarkival képes összeállni...
- Akkor sem értem, miért van ez. Hiszen Albertet sosem gondoltam olyan barátnak...
- Elhiszem, és megértelek, de muszáj lesz a számra koncentrálni, mert három óra múlva mi jövünk, és attól még nem pusztul el Viki, ha elcsesszük a versenyt.
Végül aztán sikeresen lebírtam játszani a számot... A show-n. Szokás szerint utána fél órát kell rá várni, míg az eredmények véglegesek nem lesznek, úgyhogy kimentünk a srácokkal a büfébe, és mindenkinek vettünk egy mini-pizzát, majd egy melegszendvicset, két-két 3 dl Cola-val gazdagítva.
Végül aztán mindenkit kihívtak a színpadra, és bemondták, hogy a hat emberből melyik négy mehet tovább.
Az első valami Shadow nevű együttes volt, akik eddig mindig az utolsó előtti helyen végeztek. A másodikak sem mi voltunk. Féltünk, hogy nem jutunk be, de azért szurkoltam a bandáért. A közönség közt hirtelen megláttam Vikit és Albertet. Viki nagy nyugalommal manikűrözött, miközben néha-néha felnézett, és lefelé mutató hüvelykujjával mutatta, mennyire szurkol is nekünk.
Végül bemondták az eredményt: a harmadik helyezett egy FDAC nevű banda kapta meg. Azt hittem, hogy odarohanok Vikihez és a földbe döngölöm az elégedett vigyorával együtt…
De aztán a négy zsűri közül az egyik odament a mikrofonhoz.
- Meg kell mondjam, hogy még sohasem volt ilyen a show történelmében: sajnos az egyik legjobb bandára nem érkezett túl sok szavazat, mert meghibásodott egy ideig a gép, és így nem tudta befogadni az sms-eket. Viszont ez a banda annyira sikeres volt, hogy a zsűribizottság megtárgyalta azt, hogy a döntőbe ne három, hanem négy együttes jusson tovább: És a negyedik, a sikeres banda neve, mely alaposan behálózta a zsűri véleményét, a neve: Midnight Blue.
Azt hittem rosszul hallok. Egy ideig értetlen arccal álltam a halk teremben, de amikor a közönség elkezdett tapsolni a leesett állú Viki feje fölött, Marcell hirtelen felkapott, és azt mondta, hogy sikerült, továbbjutottunk, miközben Viktor rámosolygott Henire.
De nem volt vesztegetni való időnk, a következő vasárnapra két számot kell majd előadnunk. A döntőtől függ, sikeresek leszünk-e... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
