Délután:

Egész nap úgy unatkoztam. Majd belehaltam az unalomba. Na jó azért annyira nem inkább azon gondolkoztam, hogy hogy lehetek ilyen béna. Felhívtam Julit, hogy megtudjam, mi van vele. Az anyukája vette fel:

Szia!

Szia Vanda!

Miért te vetted fel a telefonját Julinak? – egy kicsit fura, ha én beteg vagyok soha nem anyám veszi fel a telefont.

Mert nem ér rá és megkért, hogy vegyem fel.

Oh! Mit csinál? – Egy kicsit gondolkozik. Mi van, mit csinál, amiről én nem tudhatok.

Éppen fürdik. – jó duma, de nem veszem be. Az igazságot akarom.

Mi olyat csinálhat, amiről nem tudhatok? Szerintem nincs olyan.

De van olyan. Na szia!

Várj! Mi van Julival! Meghalt? – Azt suttogta a telefonba, hogy majdnem. Hogy lehetek én ilyen hülye, nem kellett volna ezzel viccelődnöm. - Micsoda?! Mi történt Julival?

Elgázolták. Szerencsére csak pár töréssel megúszta. A gerince nem sérült. Tud majd járni ha…

Ha…! Mondd már, mert még megőrülök.

Nagyon beütötte a fejét és kómába került.

Jesszus! És most hol van?

A megyei kórházban.

Köszönöm. Majd később odamegyek. Szia

Szia!

Teljesen sokkhatás ért. Pont ekkor ért oda hozzám Dalma.

Mi történt? Olyan sápadt vagy.

Tényleg? Nem történt semmi.

Egész délután megpróbáltam elfelejteni az egészet, de nem ment. Hiszen nagyon féltem Julit. Ő olyan nekem, mint a testvérem és ő a legjobb testvér, akit a világon el lehet képzelni. Mindent megoszthatsz vele és nem fogja másnak rögtön elmondani. Ezért úgy döntöttem elmegyek Julihoz, de azt még nem tudom, hogyan. Azt hiszem, elvitetem magamat anyámmal, csak nem tudom, mit fogok neki mondani. Nem mondhatom meg neki az igazat. Mit tegyek? Megkérdezem Adélt, ő biztos tudja. Remélem, még itt van a suliban. Megnéztem a diáktársalgóban. De mákom van. Ott volt.

Szia Adél!

Semmi. Figyu! Tudod melyik busz jár a megyei kórházhoz?

Aha! A villamossal elmész a rendőr lámpáig, és ott felszállsz a 14-es buszra, és azzal eljutsz a kórházig.

Köszi! Na szia!

Szia!

Meg van! El tudok jutni a megyeihez. Amikor éppen kimentem a diákból, találkozta Mátéval.

Szia Vanda! Beszélhetnénk?

Szia Máté! Bocs, de most nem érek rá. Sietek!

Rendben, majd holnap beszélünk. Szia! – egy kicsit szomorúnak tűnt. Miről akarhat beszélni.

Felszálltam az egyik villamosra és végigmentem azon az útvonalon, amit Adél mondott. Útközben azon gondolkoztam, hogy miről akarhat velem beszélni. Remélem, nem mondta el Bálint, hogy nekem ő tetszik.  Mi van, ha azzal kapcsolatban akart velem beszélni? Mi van, ha randira akart hívni? Odaértem a kórház ajtajához. Most még visszafordulhatok. Nagyon megijedtem. De bementem. Megkérdeztem a recepcióst, hogy hányas szobában van Juli . 153-as szobában van. Felsétáltam a 2.-ra, mert a recepciós odairányított. Hamar megtaláltam. Az egyik padon ott ült Juli nővére, Laura.

Szia!

Szia Vanda!

Be lehet menni?

Most anya van bent, de nemsokára kijön és akkor be lehet.

Vártam 10 percig és kijött. Most bemehetek. Félek, nagyon félek. Amikor bementem szívesen visszafordultam volna, hiszen nagyon megijedtem. Csövek lógtak ki belőle, tele volt az egész gépekkel. Leültem az ágya mellé, és csak néztem. Nem tudtam, mit csinálhatnék ilyenkor. Elmeséltem neki mi történt a suliban.

Képzeld, ma olyan hülye voltam. Dórinak megmondtam, hogy nem beszélek ufókkal. Tudod, mint általában rám jött a reggeli séta. – csorogtak a könnyek az arcomról. – Lehet, hogy Máté elhív randira vagyis ez csak az én véleményem Beszélni akart velem, de nem tudom miről, mert siettem ide.

Hosszasan beszéltem Julival, amint meglátom, hogy megmozdult a keze és kinyílt a szeme. Most már az örömtől sírtam. Nem tudom, hogy történhet ilyen, mert én filmekben mindig úgy láttam, hogy hónapokig vannak kómába az emberek. Akkor mi van most nem tudom, de azért kimentem szólni az egyik nővérnek. Ő se értette, hogy hogy történhetett. Az orvos elmagyarázta később, hogy nem volt olyan nagy a fejsérülés, hogy hosszabb ideig kómába legyen. Miután szóltam a nővérnek, odarohantam Laurához és Petrához (Juli anyukájához) és elmondtam, hogy mi történt.

Juli felébredt!

Tényleg? – lepődtek meg.

Aha, most bent van az orvos. – amikor ezt mondtam, épp nyílt az ajtó és hozták ki Julit. Átviszik egy másik szobába.

Én is elmentem velük. Amikor odamentem hozzá, nem tudta, hogy ki vagyok.

Doktor úr miért nem ismer meg?

Úgy látszik, részleges emlékezet kihagyása van. – ja és ezt higgyem is el a doktor uraságnak. Lehet, hogy csak nem akar emlékezni rám. Én csak egy szörnyű emlék vagyok a számára, amit ki akar törölni az életéből. Mi van, ha másmilyennek fog megismerni és teljes szívéből utálni fog. Nem akarom, hogy ez történjen. De az is lehet, hogy ez csak átmeneti. Egy kis remény fény tűnt fel, de szépen lassan elhalványodik.

Én megyek! Sziasztok és viszlát. – Bár most kinek köszönjek sziával. Ha Juli utál, úgy se tegezhetem az anyját és Julinak se köszönhetek. Hogy lehet egy élet ilyen nehéz és így egyedül nem mehetek haza, még út közben elbőgném magamat és mindenki engem bámulna. Azzal képpel, hogy: Miért bőg ez a hülye gyerek. Felhívom anyámat. Kicsöng:

Szia anya! Nem akarsz haza vinni? – léci vigyen haza.

Miért? De szívesen haza viszlek, most épp nincs semmi dolgom.

Köszi!

Hol vagy?

A megyei kórházban?

Jesszus mi történt veled?

Semmi! Nyugi anya.

Akkor magyarázd, hogy mit keresel ott.

Hosszú majd útközben elmondom.

Rendben.