1. fejezet

Magyarországon?

Kanai Naoko (lányok, 10.) vagyok, 10/1 osztályos tanuló. Magyarországon élek és tanulok, bár a származásomnál fogva Japán vagyok. Kanagawa régióból, Yokohamából jöttem Magyarországra a szüleim halála után.

2009. március 20.

Osztálykirándulás. Nem mintha nem szeretném, de valami nem volt rendben. Már akkor nem volt rendben, amikor az osztályfőnök bejelentette, hogy osztálykirándulás lesz, de semmi ennivalót nem kell vinni. És azt is megjegyezte, hogy nem ő fog minket kísérni, mert neki valami továbbképzésen kell részt vennie.

Az osztályunk létszáma 36, ha a matematikatanárt is beleszámítjuk, már 37. Valamiért mindenki ott volt. Még Bartók Ádám (fiúk, 2.) is, aki valójában utálta a közös programokat az osztállyal. Így nem jött el szinte egy kirándulásra sem. De most ott volt, és hihetetlen módon egy szót se szólt. Csend ült a buszon. Még az egyébként beszédes osztálytársaim se szóltak egy szót sem. Mellettem ült Nakamura Ayumi (lányok, 15.), a jobb oldalamon Kiss Adrienn (lányok, 11.), mellette pedig Braidwood Soma (fiúk, 3.). Valószínűleg ők is érezték, amit én, mert szokatlanul csendben várták, hogy megérkezzünk az ismeretlen helyszínre. Hirtelen felálltam, és előre mentem a matektanárhoz.

- Tanár úr, hova megyünk? – kérdeztem, mire összerezzent, és lassan rám emelte a tekintetét.

- Fogalmam nincs, Kanai. Menj szépen vissza a helyedre, hallgass zenét, csináld a leckét, foglald el magad. Azt hiszem, nemsokára megérkezünk. – morogta. Az a bizonyos különös érzés egyre csak nőtt bennem, miközben visszamentem Ayumi mellé. A mögöttem ülő Balogh Máté (fiúk, 1.) fojtott hangon megkérdezte:

- Naoko-san… hova megyünk?

- Nem tudom. És MatekFüggőnek sincs. –hajtottam le a fejemet.

- Neked nincs furcsa érzésed? – kérdezte kisebb hallgatás után, mire hátrafordultam.

- De. Van. Neked is?

- Igen. – mondta, majd az arckifejezése átváltozott. – Te érzed ezt a szagot? – kérdezte. Éreztem. Nem tudtam mihez hasonlítani, de egyre lejjebb csukódott a szemhéjam tőle, majd végül elaludtam.

A következő képem az volt, hogy egy osztályteremben ülök. Nem hasonlított a miénkre. Ebben két computer is volt, és a tábla is nagyobbnak tűnt. A katedrán egy székhez kötözve ott volt a matektanár, mellette pedig egy ismeretlen ember állt. Körbepillantottam. Sokan már ébren voltak, és a nyakukon tapogattak valamit. A nyakamhoz nyúltam.

Az enyémen is volt valami fémes. Megnéztem a mellettem ülő Nakamura Ayumi nyakát is, neki szintén volt.

Nyakörvek.

Valami ezer százalékosan nem stimmel. Az ismeretlen férfi megköszörülte a torkát, mire mindenki elhallgatott. Nem megtisztelő csönd volt ez, hanem mély, félelemmel teli halálos csönd. Mintha megfagyott volna a levegő…

- Pásztor Károly vagyok. – mutatkozott be. A hangja nem csengett túl barátságosan számomra. – Biztosan sokan kérdeznétek, miért vagytok itt, és hol is van az az itt. Ez a Bükk erdő egy elhagyatott része. Kisebb település, de mindenkit kiraktunk innen Miskolcra, vagy Egerbe. Ez tulajdonképpen egy játék lesz. – folytatta mosolyogva. – A játék lényege az, hogy meg kell ölnötök egymást.

Sokaknak belekönnyezett a szeme a félelembe, sokan csak egy ijedt sóhajt hallattak, a legtöbben pedig megkövülten méregették a tanárt és a többieket.

- A játék folyamán mindenkinek lesz egy-egy fegyvere, és némi ennivalót és innivalót is kaptok. A fegyverek mind különbözőek lesznek, nincsenek igazán szabályok. A lényeg, hogy meg kell ölnötök egymást. Aki utoljára marad, az lesz a Győztes. Jutalmul emléklapot kap, és elhagyhatja ezt a helyet. A vesztesek… nos, sajnos ők akkor már rég nem lesznek életben, mire a győztes elhagyja ezt az erdőrészt.

Büki Dávid (fiúk, 4.) felpattant a helyéről, és keservesen kezdett ordibálni a tanárra.

- Meg foglak ölni, te rohadék! Megöllek! Ezek ártatlan emberek! Mind azok vagyunk, nem erre születtünk! Rohadj meg! Ki maga, hogy megszabja nekünk, mit csináljunk?! – kiabált magából kikelve. Soha nem hallottam Dávidot ilyen dühösnek.

Abban a pillanatban egy fehér tárgy repült az irányába, és eltalálta a nyakát. Azt hittem, kréta, de nem. Egy henteskés állt ki a nyakából. Dávid oldalra dőlt, egyenesen az én asztalomra. A tanár elővett még egy kést, és letette az asztalára.

- Még egy ilyen, és sajnos a késem repülni fog.

Lehajoltam, mire a tanár felemelte a kését.

- Mondtam, Kanai.

- Csak le szeretném csukni Dávid szemeit… ha már egyszer az osztálytársam volt, legalább ennyit hadd tegyek meg érte… - mondtam, mire Pásztor vonakodva leengedte a kését.

- Rendben. Köszönöm, szeretnék végre haladni. Tessék, ő… Németh, mit szeretnél? – kérdezte Német Kristóftól (fiúk, 12.)

- A nyakörvek miért kellenek? – kérdezte, mire néhányan a nyakukhoz kaptak.

- Áh, a nyakörvekkel fogunk titeket szemmel tartani a játék során. A falu és egy bizonyos terület körbe van kerítve kerítéssel. Aki megpróbál kimászni, annak a nyakörve automatikusan működésbe lép és felrobban. Jelzésekkel vannak elhatárolva a különböző területek. A játék folyamán egyes területeket tiltottá fogunk tenni, így egyre csökkentve a játékteret. Aki tiltott zónába lép, annak felrobban a nyakörve.

Valaki felsikított.

- Ja, igen. És van köztetek egy plusz fő. Nakazawa Akira. Megszökött a tavalyi játékról, ezért most ő is játszik. – a tanár tovább mondta, de én csak hátrafordultam, és szemügyre vettem a fiút. 172 centi, 50-60 kiló, barna, rövid haj…

- Akira… - suttogtam magam elé.

- … a számítógép ki fogja dobni azt a nevet, aki kezdi a névsort. Viszont Nakazawa megy ki először, hadd kapjon ennyi esélyt. Kanai, menj oda, és oldozd el! – szólt rám, és felém nyújtott egy kést. Kimentem, és elvettem tőle, majd Akira felé vennem az irányt.

- Várj meg kint… - suttogtam neki, miközben eloldoztam a köteleket. Nem nézett rám, csak egy egész aprót bólintott. Lehetetlen, hogy felismerje a hangomat, de valószínűleg betájolta a személyazonosságomat. Elindult az ajtó felé, felkapta mindkét táskáját, és kirohant a teremből.

- Na szóval… azonnal el kell hagynotok az iskola területét. Aki a folyosón marad, vagy az iskola kapuin belül, lelőjük. És… micsoda véletlen! Lányok, 10. Kanai Naoko. – mondta, majd egy ijesztő vigyorral a száján nézett rám. Remegő tagokkal indultam meg a táskáim felé. Felkaptam, majd én is végigrohantam a folyosón. Kiléptem a kapun, amikor szembe találtam magam Akira shotgun-jával.

- Ki vagy? – kérdezte.

- Naoko… Akira-kun… nem emlékszel rám? – kérdeztem remegve, mire lejjebb eresztette a shotgun-t, és jobban szemügyre vett.

- Kanai Naoko-san? – kérdezte, mire én csak bólintottam. – Menjünk innen…

- Nem. Ayumi nélkül nem megyek sehova. – mondtam határozottan.

- Rendben. Akkor csak elrejtőzünk. – mondta, majd behúzott egy bokorba. Elég jól elrejtett minket, szóval nem kellett semmitől se tartani. – Milyen fegyvered van? – kérdezte, mire felmutattam egy baltát, amit épp akkor húztam ki a táskámból. Már Piricsi Flórián (fiúk, 13.) jött kifelé. A kapu másik oldalának rejtekében kiszedte a táskájából a fegyverét – egy íjat. A táskájában talált még ezen kívül nyilakat is. Felhúzta az íjat, és várta az éppen kilépő Lemesánszky Zelmát. Zelma remegve jött végig a kapuig, és akkor Flórián lőtt. Zelmának sikoltani se volt ideje, azonnal eldőlt – a nyílvessző a fején találta el, és átszúrta a koponyáját. Már könnyek folytak a szememből, Akira pedig átölelt, csak hogy kissé elhalkuljak. A következő kilépő Révész Gábor (fiúk, 14.) volt. Sarlóját előreszegve közeledett a kapu felé. Vártam, hogy Flórián mikor lő újra – de nem tette. Gábor odaért hozzá.

- Flóri, Zelma meghalt… - mondta lassan.

- Tudom. – mondta félvállról.

- De hát… te voltál?

- És ha igen?

- Hogy tehetted? – sápadt le.

- Ha nem vetted volna még észre, ebben a játékban csak úgy maradhatsz életben, ha megölöd a többieket. Próbáld ki… - mondta Flórián, majd a kezébe nyomta a nyílpuskát. Gábor remegő kézzel szegezte a fegyvert a közeledő Nakamura Ayumi-ra (lányok, 15.).

- Nem… - motyogta maga elé, majd leeresztette a puskát, és Flórián felé fordult. – Nem fogom lelőni. – mondta határozottan, mire Flórián kikapta a kezéből a sarlóját, és elvágta a nyakát. Felkapta a puskát, és célzott.

- Ayumiiii! – sikítottam, majd eldobtam a baltát, ami célba talált. Flórián összeesett, a fejéből pedig kiállt a baltám. Kirohantam a bokorból, kihúztam a baltát, majd karon ragadtam Ayumit, és Akirával a nyomunkban messze rohantunk az iskolától.

[Büki Dávid (fiúk, 4.),
Lemesánszky Zelma (lányok, 13.),
Révész Gábor (fiúk, 14.),
Piricsi Flórián (fiúk, 13.),
halott,
Maradt 32 fő]